Egy év várakozás után végre sor kerülhetett a Magyar Állami Operaház tavaly novemberre tervezett premierjére. Philip Glass Les Enfants Terribles című, Jean Cocteau regénye és filmje alapján írott darabja természetesen önértékénél fogva is számot tarthat az érdeklődésre, mivel azonban a magyar közönség érzésem szerint még mindig túl kevés kortárs külföldi operát ismerhet meg élőben, a bemutató még nagyobb jelentőségre tett szert. Valahol természetesen érthető, hogy elsősorban a mai magyar szerzők tollából született alkotások állnak a figyelem középpontjában, hiszen hol máshol hangozhatnának el ezek a művek, ha nem itthon (eltekintve csekély kivételtől, amikor a szerző nemzetközi vagy más országhoz kötődő ismertsége lehetővé teszi a külföldi premiert)!
Ugyanakkor a nemzetközi zenei és színházi élethez való mélyebb kapcsolódás csak akkor lehetséges, ha megismerjük, hogy az utóbbi évtizedekben milyen fontosabb darabok kerültek színre a világ nagy színpadain.
Philip Glass zenéje erősen megosztja a közönséget, vannak, akik egysíkúnak érzik a szerző repretitív technikáját, míg másokat magával ragad az a szinte fizikai síkon jelentkező hatás, amit az ismétlődő frázisok kiváltanak. A szerző operáihoz jó érzékkel olyan témákat szokott választani, amelyek remekül illenek ehhez a fajta zenei megközelítésmódhoz. Így van ez a Les Enfants Terribles esetében is, ahol a kamasz szereplők, mintegy egymás körül keringve, egyre jobban belegabalyodnak saját pszicho-játszmáikba. Glasst mindig is foglalkoztatták a megszállott figurák, irányuljon bár ez a megszállottság jóra vagy rosszra, hiszen maga a repetíció is hasonlóképpen működik: fogunk egy zenei megoldást, és nem eresztjük.
Az opera cselekménye az énekes szereplők (a négy központi karakter), a Cocteau-filmből megörökölt narrátor és a táncosok játékából bontakozik ki, bizonyos jelenetekhez hosszú, ének nélküli közzene tartozik, ahol teljes egészében mozgások mesélik el az eseményeket. Barta Dóra rendező-koreográfus színre állításában a megkettőzött főszereplők együtt, illetve külön-külön is adnak elő bizonyos jeleneteket, mellettük kizárólag balett-táncosok által megformált mellékszereplők is megjelennek. Miközben az énekszólamok a karakterek egymással való viselkedését, külső megnyilvánulásait tükrözik, a balettzene sokszor a tudatosan számukra sem hozzáférhető belső világukat festi le, melyet a koreográfia nagyon érzékenyen adott vissza. Különösen szép volt Élisabeth és Paul kettőse Furuhashi-Huber Inès és Taravillo Mahillo Carlos megformálásában, az egyébként roppant nyugtalanító figurák egy kis időre szinte emberivé váltak. Megérthető lett, milyen borzasztóan elvágyódnak abból a világból, amelyben élnek.Az opera azonban ezzel együtt is megőrizte a karakterek talányos, némiképp életidegen voltát, és ehhez a rendezés is lényeglátó módon hű maradt.
Semmilyen pszichológiai realista megközelítés nem vonatkoztatható a történetre, bár egy szakember bizonyára többféle kórképet is ki tudna mutatni a szereplők, főként Élisabeth esetében. Az egésznek mégis csak akkor van bármilyen értelme, ha elfogadjuk a valószínűtlenül intenzív művészi sűrítést és a szélsőségekig kiélezett karaktereket, melyek a szimbolikus megközelítést követelik meg. A „gyermekek” – ahogy a szöveg hivatkozik rájuk, hiszen mentálisan soha nem érik el a felnőttkort – külön világában minden szép és szörnyű dolognak helye van, különösen a bizarr, nyugtalanító tárgyaknak és szerepjátékoknak.
Ilyen nagyszerű és torz formában valósulnak meg az emberi kapcsolatok is, legyen szó az egymást imádó-gyűlölő, együtt meghaló testvérpárról (a regény nyíltan utal is a testvérszerelemre), akár a szerelmi vonzalmakról.
Élisabeth férje, Michael sorsszerűen meghal, mielőtt a lányt érinthetné, Paul és Agathe közé pedig épp Élisabeth intrikája áll. Ebben a világban csak a beteljesületlen, gyötrelmes vonzalmaknak van helye.
Az előadás díszlete ( Tihanyi Ildi munkája) a színlelés, a játék, a szerepjátszás motívumaira épül. Cirkuszi kellékek, képzőművészeti alkotások reprodukciói, különböző méretű keretek jelzik azt a színpadias viselkedésmódot, ami a gyermekek menekülőútja, egyben megszállottsága lesz.De valóban csak magukat és egymást teszik tönkre, nem működik valamiféle nagyobb erő a birodalmukban, ami bábuként rángatja őket?
Hiszen mintha a külvilág is reflektálna a cselekedeteikre, gondolhatunk itt Michael halála mellett akár Dargelos váratlan felbukkanására, vagy a közte és Agathe közötti titokzatos hasonlóságra. A narrátor szövege a „szoba géniuszát” emlegeti, ő maga az ezüstösen csillogó öltönyében mint egy konferanszié vagy porondmester tárja a közönség elé az eseményeket. De az is lehet, hogy irányítja is a történet menetét, az említett, természetfölötti erőkről szóló rész végén egy csókot is ad Élisabethnek.
Talán megtestesült a titokzatos szellem, és az öntudatlan szereplőkkel megrendezte a maga showműsorát?
Élisabeth hangzásban is sokszor igen szélsőséges szólamát Rálik Szilvia szólaltatta meg. Az énekesnő német repertoáron edződött szopránja kiválóan alkalmas volt a fiatal lány kegyetlenségének, életidegenségének bemutatására, ebben az esetben kifejezetten a karakterformálás előnyére válhatott némi élesség. Paulként Kósa Lőrinc egy ígéretesen induló pálya első fontos mérföldkövéhez érkezett, bár a színpadi rutin hiánya még érezhető nála, hajlékony baritonjával már most megbízható énekesnek tekinthető. Gérard szerepében Ódor Botond egy kicsit fakónak tűnt, inkább a karakterformálást, mint a vokális produkciót értve ezalatt. Kálnay Zsófia viszont egészen ragyogó volt Dargelos és Agathe kettős szerepében, mintha valóban két különböző személy lett volna, olyan erős kontraszttal jelenítette meg a kamaszfiú nyegleségét és a szerelmes lány érzékenységét.
Szemenyei János narrátorként kiváló muzikalitása újabb oldalát mutatta meg, a zenére feszesen rásimuló, mégis élettel teli szövegmondásával. A kíséretet játszó „zenekar” mindössze három zongorából állt, így egyáltalán nem volt egyszerű dolguk a zenészeknek. A nyitányban még előfordultak kisebb megingások, nem szólt minden hang kellő intenzitással, de aztán a darab hátralévő részében a művészek kárpótolták a közönséget (a nyitótéma visszatérésénél pedig kiköszörülték a csorbát). Így nagy elismerés illeti Andrea Fernandest, Zsoldos Bálintot és Tóth Sámuel Csabát, valamint a karmestert, Dobszay Pétert, aki végig biztos kézben tartotta a megfelelően működni csak egészen precíz előadásban tudó Glass-zenét.
Könyv, film, zene, színház, tánc – az Opera célkitűzésének megfelelően az Eiffel Műhelyház előadása művészeti ágak izgalmas szintézisét hozta létre. Az ilyen produkciók ráirányítják a figyelmünket, mi is lenne az operaműfaj lényege: olyan hatásokat, gondolatokat, érzéseket összejátszatni, amelyek más módon nem találkozhatnak, lényegében bővíteni az emberi agy kapcsolati hálóját. Nagy öröm, amikor ez valóban megtörténik.
Fejléckép: Les Enfants Terribles (fotó/forrás: Berecz Valter/Magyar Állami Operaház)