– A Just Call Me God [Szólíts csak Istennek] a harmadik zenés színházi darab, amelyben együtt dolgozik Michael Sturmingerrel és Martin Haselböckkel. Mindhárom darab klasszikus zenei kísérettel meséli el tulajdonképpen rosszfiúk, vagy legalábbis valamilyen módon mentálisan beteg emberek történetét. Milyen zene illik egy diktátor utolsó beszédéhez?

– Nos, több zeneszerző műve is szerepel ebben az előadásban, és ezúttal csak orgonamuzsika, ellentétben a korábbi darabokkal. Hiszen ahogyan Martin is mondja,

az orgona az erő, a hatalom hangszere.

Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, a legtotalitáriusabb hangszer, hiszen képes a zenekar valamennyi hangszínét reprodukálni, az irányítás viszont egyetlen ember kezében van.

John Malkovich (Fotó/Forrás: Sean Gallup / Getty Images Hungary)

– Ön hogyan viszonyul ehhez a hangszerhez?

– Szeretem. De bevallom, inkább a régebbi orgonákat kedvelem. Amin Martin játszott például legutóbb Bécsben, annak meglehetősen középkori hangzása volt, ami sokkal másképp szól, mint a mai elektromos orgonák. 

– Milyen a zene és a szöveg viszonya ebben az előadásban? Hogyan képzeljük el a kettő közötti interakciót vagy egymásra gyakorolt hatását?

– Ebben a darabban Martin maga is egy karaktert játszik, így a zene és ő is az előadás szerves részévé válik: egy katonát alakít a szövetségi erőktől, akik betörnek Circassiába. Neki a diktátor parancsolgat, hogy mikor játsszon, és mikor hagyja abba az orgonálást, sőt bizonyos mértékig azt is megkapja utasításként, hogy mit játsszon.

– Igazából nem is tudunk semmit az ön klasszikus zenéhez fűződő viszonyáról. Tanult zenét, például játszik valamilyen hangszeren?

– Nem, nem igazán játszom. Régen persze gitároztam, meg gyerekkoromban tanultam tubázni is.

– Tubázni?

– Igen, de már régen volt, talán tizenhárom vagy tizennégy éves lehettem. Gitározni pedig magamtól tanultam, és elég sokáig játszogattam, de már azt is abbahagytam vagy huszonöt-harminc évvel ezelőtt.

– Van kedvenc zeneszerzője vagy zeneműve?

– Ó, sok mindent szeretek...

John Malkovich (Fotó/Forrás: Carlos Alvarez / Getty Images Hungary)

– De mégis miket? Hogy néz ki a klasszikus zenei toplistája?

– Szeretem Mozartot, Schubertet, Schumannt, Bachtól is vannak darabok, amiket nagyon szeretek, de nagyon sok szerző van, akiket szívesen hallgatok.

– Magyarországon természetesen jobban ismerik önt a filmjeiről, mint színházi szerepeiről, és a legtöbb filmben a rosszfiút játszotta. Mi olyan vonzó ezekben a karakterekben?

– Nem tudom, hogy lehet-e egyáltalán valami vonzó bennük. Hogy pontosítsunk, valószínűleg több ember ment moziba akkor, amikor épp valamilyen rosszfiút játszottam. Ezerszer játszottam másmilyen szerepet, ami senkit sem érdekelt. Szóval ez inkább a közönségről szól, hogy számukra mi a vonzó és mi nem az.

– A Just Call Me God egy diktátorról szól, vagy azt is mondhatnánk, hogy minden idők diktátoráról. Feltételezem, nem véletlen a témaválasztás, és van valami köze azokhoz a dolgokhoz, amelyek mostanában a világban történnek. Beszélhetünk a darab üzenetéről, mondanivalójáról?

– Nem vagyok valami modern figura, nem igazán szeretem a palackba zárt üzeneteket. Ha valaki megnézi a darabot, eldönti az üzenetét, ez nem az én dolgom, én csak eljátszom a karaktert.

A közönség majd dönt, és megírhatja nekem egy tweetben, hogy mit gondol.

– És ön mit gondol a darabról, mi a véleménye a sztoriról, illetve a témáról?

– Nos, ahogyan a Casanova-darab annak idején, ez is Micky (Michael Sturminger, a rendező - a szerk.) ötlete volt: írni akart egy darabot egy diktátorról, majd az évek során lassanként alakult, érlelődött a történet. Ha azt kérdezi tőlem, hogy mi a véleményem, valójában nem tudom, hogy mit is jelent a kérdés, hiszen amit nem lát az ember, arról igazából nem gondolhat semmit. Ez lehetetlen. Ha bárki is az ellenkezőjét állítja, az baromságot beszél. Először látni kell, vagyis ezt csak a közönség mondhatja meg, én pedig nem a közönség vagyok.

Miután megnézi a darabot, vagy nevezzük is bármiféle hibrid formának ezt, nyilván tudok válaszolni bizonyos kérdésekre, de csak a publikum tudja megmondani, hogy miről is szólt ez. Persze, ez a darab egy elképzelt diktátor utolsó napját mondja el egy elképzelt országban, és az ő találkozását egy újságíróval, röviden ennyi lenne.

– Mondana néhány szót az alkotótársakról? Hogyan alakult a közös munka Michael Sturmingerrel és Martin Haselböckkel?

– Martin Haselböck orgonaművész a darab zenei rendezője, ahogyan a korábbi közös projektek esetében is, mint amelyek közül az egyiket, a Pokoli vígjátékot Budapesten is játszottuk néhány éve a Vígszínházban. Martin azt akarta, hogy hozzunk össze együtt egy darabot a zenekarával, amire elméletben azt mondtam, hogy oké, de mégis miről? Egy éven keresztül vagy még annál is tovább dolgoztunk együtt különböző ötleteken és aztán beszéltünk a megrendelőnkkel, Birgit Hutterrel, aki az első közös munkánkban tevékenyen részt vett, hogy csinálnánk egy darabot Jack Unterwegerről, az osztrák sorozatgyilkosról. Jól ismertem Unterweger sztoriját, egy időben, valamikor rég még filmen is gondolkoztam róla, de aztán abból nem lett semmi. A lényeg, hogy elhatároztuk, ez egy izgalmas operatéma lehet, és aztán Michael Sturminger megírta a darabot.

John Malkovich (Fotó/Forrás: Stephen Lovekin / Getty Images Hungary)

Először Kaliforniában csináltunk néhány előadást, amit én magam rendeztem és játszottam. Aztán Sturminger eljött Los Angelesbe, ahol összeültünk vele és Lianne Halfon film producerrel, akik úgy gondolták, hogy érdemes lenne ebből egy jóval teljesebb, kerekebb produkciót összehozni több próbával. Aztán Bécsben bemutattuk ezt a teljesebb előadást, ami után öt éven keresztül jártuk a világot a darabbal. Amikor a turné második vagy harmadik évében jártunk, Michael előrukkolt az ötlettel, hogy írna egy másik darabot Giacomo Casanováról, ami lazán ugyan, de az ő Histoire de ma vie című memoárján alapulna és amely Casanova egy, a valóságban talán meg sem történt találkozását írja le egy Drezda környékén élő arisztokrata költőnővel, Elisa van der Reckével. Aztán két és fél évig turnéztunk ezzel a darabbal is. Majd négy évvel ezelőtt – most már egyébként nagyjából tíz éve dolgozunk közösen, ami nagy idő – Micky felvázolta ezt az ötletet, amire azt mondtam, hogy rendben, hadd lássak egy forgatókönyvet és eldöntjük. Tavaly áprilisban vagy májusban kaptam meg egy vázlatosabb első fogalmazványt, de igazából azt kell, hogy mondjam, állandóan úgy dolgozunk, hogy

még a próbák alatt is formálódik a szöveg, közösen dolgozunk rajta, szinte soha véget nem érő folyamat ez.

Úgy gondolom, bár biztosan nem pontosan és nem úgy, mint egy dokumentumfilm, de bizonyos szempontból olyasfajta figurát ábrázol, mint amilyen Gaddafi vagy Saddam Hussein lehetett. Mondjuk azt, hogy a darab reflektál a sorsukra.

– Hogyan készül fel egy ilyen szerepre? Szeret például elolvasni sok mindent a témában és tájékozódni előtte vagy egyszerűen csak együtt dolgoznak és azt csinálja, amit a rendező kér?

– Ó igen, kétségtelenül! (Nevet.) Nos, egy ilyen darabban rengeteg feladatom van. Először is Michael angolul írja meg, ami nem az anyanyelve, szóval szerkesztek is rajta egy kicsit, mondhatni dramaturgja is vagyok, és megpróbáljuk közösen kitalálni, hogy mi hogyan hangzana jól. Nagyon könnyen és szorosan dolgozunk együtt, de ott van az előadás is mint szempont, ami egy másfajta együttműködés, hiszen Michael nagyon jól tudja, hogy a színház tiszavirág életű, organikus valami. Hiszen ha turnézol, nem függhetsz olyan utasításoktól, hogy „bejössz itt és ott”, „teszel öt lépést”, különben bajban leszel. Ez a világ nem így működik. Szóval úgy gondolom, hogy bizonyos tekintetben Michael, Martin és én nem vagyunk perfekcionisták, hiszen az előadásunk minden este más és más. Mindig változik a szöveg, a karakterek viselkedése, mivel a színház élő. Ezen a ponton ki kell emelnem a másik főszereplőt, Sophie von Kesselt is, aki a müncheni Residenztheater tagja: ő egy nagyon tapasztalt, fantasztikus színházi színésznő, aki könnyen idomul ahhoz, ami épp történik a színpadon. Nem is akarjuk, hogy ugyanaz történjen minden este, mivel az nem lenne érdekes. Valahogy így dolgozunk mi együtt. Nyilvánvalóan Micky a felelős íróként és rendezőként, ő mondja ki, hogy mi legyen a végleges, de Sophie, Martin és én szabadon dobhatjuk be az ötleteinket. Véleményem szerint mindig kell, hogy legyen egy rendező és sosem lenne szabad, hogy az maga a színész legyen. Javasolhatok dolgokat, de Micky dönti el, hogy mit választ végül.

– Már felmerült az öt évvel ezelőtti budapesti előadás. Milyen emlékeket őriz a városról és a közönségről?

– Nagyszerű előadás volt, nem is emlékszem, hogy egyszer vagy kétszer játszottuk, de találkoztunk a társulattal és a színházigazgatóval, remek volt a hangulat, a közönség élénken figyelt, reagált, jól ment az egész. Párszor már jártam Budapesten korábban is más csapattal, és nagyon szép emlékeket őrzök. Azt láttam, hogy az emberek nagyon jól értették, jól tudták követni a darabot, pedig a nyelv adhat okot az aggodalomra. Európában néhány helyen nincs azzal gond, hogy angolul játszunk, de azért sajnos van, ahol ez problémát okoz.

John Malkovich (Fotó/Forrás: Lisa Maree Williams / Getty Images Hungary)

– Van-e már valamilyen egyéb projekt tervben Michael Sturmingerrel és Martin Haselböckkel?

– Nem, most még nincs, hiszen ezzel a darabbal most járni fogjuk a világot egy ideig. Bár most viszonylag korán, áprilisban befejezzük ezt az ideit turnét, de vannak más futó projektek is, amelyekben részt veszek. Egy orosz zongoristával Schnittke 3. zongoraversenyét csináljuk Helsinkiben, Dél-Koreában, Berlinben és Buenos Airesben.

– És ebben mi az ön szerepe?

– Szövegeket olvasok fel, amelyeket az argentin író, Ernesto Sabato Hősökről, sírokról [Sobre héroes y tumbas] című regényéből adaptáltam, egészen pontosan a Jelentés a vakról című fejezetet [Informe sobre ciegos]. Ezzel fogunk nyáron turnézni. Remélhetőleg visszatérhetek korábbi együttműködésekhez is, amelyeket szeretek. A zenekritikus című darabot ismét szeretnénk elővenni, amelyben a legrosszabb, lehúzó zenekritikákat olvasom fel Beethoven, Brahms, Schumann, Schubert, Ravel és más szerzők műveiről, majd a zenészek előadják ezeket a darabokat. Nem akarok persze állandó világturnékat, de időről időre, ha Isten is úgy akarja, szeretek visszatérni ezekhez az előadásokhoz.