- Bár Magyarországon most lép fel először, magánemberként talán már járt nálunk - mi jut eszébe Magyarországról?

- Először is Liszt, Bartók, Kodály, Lehár és Kálmán Imre zenéje. Azután olyan kiváló karmesterek, mint Reiner, Solti, Fricsay és Fischer, nagy zongoraművészek, mint Cziffra és Anda, természetesen kiemelkedő énekesek, mint Kónya Sándor, Hamari Júlia, Kelemen Zoltán és Marton Éva.

- Aligha van olyan jelentős operaszínpada a világnak, ahol ne énekelt volna már. Van-e kedvence? Hol jobb énekelni, egy klasszikus helyen, mint a milánói Scala vagy a barcelonai Liceu, vagy az új akusztikai csodákban? És egyáltalán: mitől jó egy operaszínpad, egy terem az énekesnek?

- Nincs kifejezett kedvencem, de inkább a klasszikus zenei színpadokat részesítem előnyben. Rajongok a mi müncheni Nemzeti Színházunkért és a drezdai Semperoperért, számomra a legszebb operaházak közé tartoznak, amelyekben valaha is énekeltem. Ami a kérdés második felét illeti, a válasz rendkívül egyszerű egy operaénekes számára: legyen jó az akusztikája! Úgy hallottam, a Buenos Aires-i Teatro Colónnak például különlegesen kiváló az akusztikája.

- Van olyan szerep, amely még nem találta meg, de mindenképp szeretné elénekelni? Egy énekes hangja folyamatosan változik. Mi az a szerep, amellyel majd tíz év múlva ér a csúcsra?

- Meglehetősen sok ilyen van, de a nagy szerepálom, amelyet a leginkább szeretnék majd elénekelni, az az Otello.

- Mi egy rendező legjobb és legrosszabb tulajdonsága, amely egypróbafolyamat során kiderülhet? Kik voltak azok, akikkel a leginkább szeretett dolgozni? És kik azok az énekes partnerek, akikkel a legtöbbet hozták ki egymásból?

- Nem szeretnék neveket említeni, de azok a rendezők, karmesterek és énekes kollégák inspirálnak a leginkább, akik tisztelik a zenét, és képesek minden egyes előadást úgy életre kelteni, hogy a hangzás és a látvány megteremtse a pillanat varázsát - mintha minden ott és akkor születne meg.

- Az operatörténet legismertebb fejezetei a dívák mellett leggyakrabban legendás tenorokról szólnak. Önhöz melyik legenda áll a legközelebb?

- Nem vitás: az általam szeretve tisztelt Fritz Wunderlich.

- Néhány kollégája, például Dietrich Fischer-Dieskau vagy Plácido Domingo egy idő után az éneklés mellett pálcát fogott a kezébe, mások rendezőként is kipróbálták magukat. Önt vonzza valamelyik feladat?

- Néha eljátszadozom a gondolattal, milyen lenne filmszínészként dolgozni. Nem zenés vagy operafilmben, csak éneklés nélkül eljátszani egy szerepet, megjeleníteni egy karaktert. Ám mivel az operaénekesek többnyire évekre előre le vannak kötve, nem tudom, hová férne bele az életembe egy filmes ajánlat, ha megkeresnének egy ilyennel... de majd meglátjuk.

- Mi a legfontosabb tanács, amelyet egy fiatal, a karrierje kezdetén álló kollégának adna?

- „Mindig légy önmagad!" Soha ne próbálj meg más lenni, más hangzást produkálni, mint ami belőled fakad. Koncentrálj arra az adományra, a tehetségedre, ami csakis a tiéd, és hozd ki belőle a legtöbbet!

Jonas Kaufmann 1969-ben született Münchenben. Előbb matematikusnak tanult, majd a Müncheni Zeneakadémián szerzett opera- és koncerténekesi diplomát 1994-ben. A diploma megszerzése előtt már több kisebb szerepet énekelt a Bajor Állami Operaházban. 1995-ben - egy krízis után - Michael Rhodes amerikai bariton segítségével új énektechnikát sajátított el. Előbb német operaházakban énekelt, majd Chicago, Párizs, Milánó operaszínpadai, illetve a Salzburgi Ünnepi Játékok hozták meg nemzetközi sikereit. Azóta a világ legjelesebb operaházainak visszatérő vendége, lemezei a legnevesebb lemezkiadóknál jelennek meg. Mozart- és Wagner-szerepei (legutóbb februárban debütált a Met Parsifaljában) mellett elsősorban a spinto-szerepekben ér el kiugró sikereket (például a Carmen Don Joséja vagy a Tosca Cavaradossija).

Jonas Kaufmann így ír pályája kezdetéről saját honlapján: „Sokan azt hiszik, mindig is sikeres művész voltam, noha valójában hosszú ideig az is kétséges volt, egyáltalán énekesnek tanulok-e, és később sem tűnt úgy, hogy a siker elérhető közelségben lenne. Első saarbrückeni szerződésem idején még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy feladom a pályát. A zene kezdettől az életem része volt, a klasszikus zene szeretetét a családomnak, szüleimnek köszönhetem. A nagyszobában volt édesapám LP-gyűjteménye - kizárólag klasszikus zenéből -, köztük számos egyáltalán nem „könnyű" szerzővel (Bruckner, Mahler, Sosztakovics, Rachmaninov). Vasárnap délelőtti kedves elfoglaltságunk a közös zenehallgatás volt: nővéremmel helyet foglaltunk a barna heverőn, és „rendelhettünk" is. Egy pianinónk is volt; nyolcévesen kezdtem zongorázni, de nem ez volt a legkedvesebb elfoglaltságom. Nagyapám viszont gyakran ült le, hogy kedvenc Wagnereit játssza és énekelje (természetesen a női szólamokat is), Wagner-szeretetemet alighanem tőle örököltem. Emellett nővéremmel eljárogattunk a Bajor Állami Operaház gyerekelőadásaira. Iskolás koromban kezdtem kórusban énekelni, az énekkar végigkísérte a tanulmányaimat. Középiskolás koromban már München másik operaházának kórusában is énekeltem."

Kaufmann ma generációjának legkeresettebb tenorja - ő az „ügyeletes sztártenor". S hogy mennyire nem véletlenül, arról most először a budapesti közönség is meggyőződhetett.