A mű Magyarországon kevéssé ismert, érthető tehát Anger Ferenc rendező azon törekvése, hogy a darabot jelentősebb átértelmezés nélkül, inkább az elsődleges jelentésrétegeket felfejtve vigye színre. Ezt a vállalást ugyanakkor magas színvonalon teljesíti: következetesen végigvitt szimbólumhasználata gondolatgazdagság és élvezhetőség tekintetében is kiemeli a produkciót az utóbbi évek bemutatói közül.

A kéjenc útja egyik központi motívuma az Édenkert, a Paradicsomból való kiűzetés. Maga a szöveg is sokszor utal erre, például a második felvonásban: Tom a csodagépével újra el akarja hozni ezt a korszakot az emberiség számára. A színpadon pedig ezt jelzi Anne-nek a szürke lakótelepbe ékelődő májusi kertje, melynek kapuját sosem lehet bezárni, és amelynek falán kedvese előszeretettel egyensúlyozik.

Talán ennél is fontosabb szimbólum a játék, nem csupán az ominózus kártyajelenetben, az ördöggel a lélekért, életért való játszma értelmében, hanem az egész előadást átszövő, szerteágazó motívumként. A szereplők játékszerként jelennek meg, dobozba csomagolva. Végig a színen van egy játszótér, ahol Tom, mikor kenyeret akar gyártani, valójában homokból készít pogácsákat. Legegyszerűbben úgy értelmezhetjük mindezt, hogy a szereplők az ördög játékszerei, miközben magának az emberéletnek a játékként, sőt, színjátékként való értelmezése sem új keletű gondolat. És természetesen játék az egész előadás, tanmese, a valóság utánzata; erre hívja fel a figyelmet az elidegenítő hatású zárójelenet is. Mindannyian végigjátsszuk az élet mérkőzését, a kísértő pedig csupán annyit változik, amennyiben - egy nyakkendőcserével - aktuális kiszemeltjéhez igazítja a fizimiskáját.

Balczó Péter eddigi operaházi pályafutásának egyik legnagyobb kihívásával szembesül Tom Rakewell szerepében, mind a zenei megformálás, mind a karakter összetettsége tekintetében. Ám a fiatal tenorista, ha nem is fölényesen, de magas színvonalon megfelel a feladatnak: a hangi produkció kisebb megingásoktól eltekintve élményt adó, nem csak az igényes szólamformálás, de az ének által festett figurateremtő képesség tekintetében is.

Az előadás igazi nagy dobását azonban a női szereplők jelentik, közülük is elsősorban a fiatal ausztrál szoprán, Eleanor Lyons. Az énekesnő csodaszép hanganyaggal rendelkezik, és biztos magasságai mellett figyelemre méltó a mélyebb regisztere is. Produkciója Anne első felvonásbeli áriáját mindkét általam hallott alkalommal az est legragyogóbb zenei pillanatainak egyikévé tette. Mellette Meláth Andrea alakítását kell még kiemelni, aki Török Babát az előadás egyik legizgalmasabb karakterévé léptette elő, a hisztérikustól az erotikuson át számtalan hangszínen megszólalva, míg utolsó jelenetében képes volt megmutatni a tartását megaláztatásában is megőrző nőt.

Sajnos kevesebb jót lehet mondani a Nick Shadowt éneklő Kálmán Péterről. Bár az énekes szerepformálása igényes és érdekes, hangja kellemetlenül durván és mereven szól, és az egyik előadáson időnként még a tiszta intonáció is gondot okozott neki. A mellékszereplők közül ki kell emelni Szigetvári Dávidot Sellem jól eltalált karakterszerepében, illetve Palerdi András korrekt és megbízható produkcióját Trulove-ként.

Erik Nielsen pálcája alatt a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara nem nyújtotta a tőlük megszokott és elvárható színvonalat. A karmester már az előadás előtt hangsúlyozta, hogy számára a mű klasszikus gyökerei a fontosak, amely megközelítésnek van létjogosultsága, ha az eredmény igazolja. Ebben az esetben azonban nem így történt, az együttesek nem kellően összeszedetten muzsikáltak, sok volt a pontatlanság, a tempóval való küzdelem néha a szólamformálás kárára vált, és különösen a fúvósok hibáztak gyakran.

Bár a zenei megvalósítás hagyott némi kívánni valót maga után, A kéjenc útja előadása az Operaház szakmai sikerei közé sorolható, és reméljük, előre jelzi a sokszínű repertoárbővítés és az átgondolt színrevitel tendenciaszerű megvalósulását.