A William Hogarth késő barokk „képregényéből" készült opera címének jelentésárnyalatait magyarul igen nehéz visszaadni, mivel a progress fejlődést is jelent, és a rake sem csak pejoratív értelemben használható. Maga a történet szintén nagyon összetett, egyszerre fejlődésregény, moralitásjáték, és erkölcsi példázat. Bármelyiket hiba lenne elnyomni csak azért, hogy koncentráltan lehessen kifejteni egy aspektusát a darabnak.

Az operaházban szerencsére ennek pont az ellenkezője történik. Anger Ferenc rendezése amellett, hogy végigvezeti nézőjét Tom Rakewell fausti megkísértésén, bukásán, és megmenekülésén, az utolsó jelenetekben még egyet csavar az opera eddigi értelmezésein. Tom helyét, az ifjú szerelme, Anne Trulove mellett ugyanis átveszi egy másik, csak éppen sárga mellényes fiatalember. A kísértő, Nick Shadow is újra megjelenik a színen, s Tom zöld mellényének színével megegyező nyakkendőjét sárgára cseréli. Ugyanígy tett első megjelenésekor, csak akkor kékről váltott zöldre. Vagyis egy örökké tartó, körforgásszerűen megismétlődő háború egyik harcát láthattuk, melyben a szüntelen elbukó, de újra felkelő gonosz és a rendíthetetlen, emberi gyarlóságban hinni tudó szeretet csatázik egymással. A játszma valójában nem Tom és Nick Shadow között játszódik le, hanem Anne és Shadow között.

Ennek megfelelően két párhuzamos világot látunk megelevenedni a színen. Zöldy Z Gergely díszlete két részre osztja a teret. A rendezői jobb oldalon bukolikus kertet látni, melyet egy alacsony fal választ el a bal oldalon megjelenő lakótelepi panelháztól, és az előtte levő játszótértől, melynek mászókája megismétli a díszlet felosztását, illetve a panelház elemeinek geometrikus rajzolatát. Az édeni, idealizált közeg és a lepukkant, sivár, realisztikus környezet egymás ellenpontjaiként szolgálnak. A kórus többnyire a díszlet mögötti állványzaton foglal helyet, melyet a kupleráj, az árverezés és a temetőjelenetben láthatunk. De a kórus tagja alkotják a tömbház lakóit is, akik ki-be járnak a házból, esténként pedig árnyjáték formájában tekinthetünk be mindennapi életükbe. A díszlet és a rendezés több kis geget is tartalmaz, de soha nem öncélúan. Mindig jeleznek valamit, vissza- vagy előremutatnak a történetben.

Stravinsky zenéjét Erik Nielsen kitűnő vezényletével tolmácsolja a zenekar. A zene hirtelen stílusváltásait is pontosan követik, miközben annak egységét is megőrzik, ugyanis a szerző neoklasszikus korszakából származó darab számos helyről merít, így nagyon összetett, mégis tagadhatatlanul egyedi alkotás. A zenekari kíséret jó arányérzékkel járul hozzá a színpadi történésekhez. Külön öröm a recitativók pontos csembaló kísérete.

A főszereplőt játszó Balczó Péter, és az Anne Truloveot megformáló Eleanor Lyons is jó színész alakítást nyújt, vokálisan pedig kifogástalant. Balczó játékában több a lendület, nagyobb hévvel veti magát a városi forgatagba, aztán érezhetően kedvét szegi a sikertelenség, a kudarc. Ez a minőség énekében is megjelenik, de végig tiszta és jól érthető. Lyons visszafogottabban játszik, viszont annál többet belead az éneklésbe. Hangja az első felvonás végi jelenetnél tud kiteljesedni, amikor szerelme keresésére indul a városba. Az elmegyógyintézetben, a bölcsődalnál hangja egyszerre szívszorító és angyali. (Lyons szerepeltetése csupán egyetlen negatívummal jár az előadás egészére nézve, ugyanis mellette mindenki más kiejtése kifejezetten darabosnak hat.)

Kálmán Péter Cosi fan tutte-beli szerepéből átmentett egy csöpp buffó minőséget Nick Shadowba, akit inkább egy seftes alvilági szélhámosnak jelenít meg, mintsem az eredendően gonosznak. Könnyednek tűnő megszólalásai mögött is érezni valami fenyegető mélységet, a jelentések egy másik síkját. Ettől a kettősségtől lesz teljesítménye annyira drámai és lebilincselő.

Szemmel láthatóan élvezet volt az alkotók számára a darab színpadra állítása. Minden pillanatban érezni az énekesek, a kórus és a zenekar mű iránti lelkesedését. Ez pedig kihat a közönségre is. És bár a tanulság igen súlyos, mégis könnyebb fontolóra venni a szentenciát.