Az i. e. 14. században élt Ehnaton fáraó a feljegyzett történelem első monoteista uralkodója, aki megkísérelte átalakítani a politeista Egyiptomot. Bevezette a napisten, Aton tiszteletét, és neki szentelte fővárosát, Ahet-Atont is. Az élet minden területén érződtek a reformok hatásai: az esztétikában a naturalizmus, a hétköznapokban viszont a hirtelen változásokkal járó bizonytalanság lett úrra Egyiptomon. Ehnaton törekvéseit heves ellenérzés fogadta, és tizenhét év után erőszakosan távolították el a trónról.

de a maradi ország nem állt készen az elképzeléseire. Mindenesetre árulkodó, hogy halála után a fáraó szobrait ledöntötték, emlékét feledni igyekezett Egyiptom.

Philip Glass

Idén ősszel először került színpadra a New York-i Metropolitan Operában Philip Glass Ehnaton (1984) című operája, az a darab, amely egyébként az Einstein on the Beach (1976) és a Gandhiról szóló Satyagraha (1979) című alkotásokkal trilógiát alkot.

A Metropolitan Opera régi adósságot törleszt a novemberi bemutatóval. „Egész sok operát írtam azóta, sikeresebbeket és kevésbé sikereseket. Valóban sokat. Nem szoktam visszanézni, megyek előre” – nyilatkozta a dologról a 82 éves Philip Glass, aki tényleg nem a múltban élő típus. A New York Timesnak azt mondja, nincs ideje azzal foglalkozni, mit hagy az utókorra, túl elfoglalt ahhoz. Még mindig tele van a naptára.

Habár nem szereti a szót, minimalistaként tartjuk számon, akinek egyéni hangja rögtön felismerhető, habár sok-sok fiatalabb pályatárs utánozza a stílusát. Apró zenei figurákból épít hatalmas szöveteket, változatos ritmusokat, boltívként feszülő szerkezeteket. Neve valódi branddé vált, amelynek az ilyesmire érzékeny klasszikus zenei kultúrában az sem ártott, ha reklámokhoz ír zenét. Apja lemezboltot üzemeltetett, Philip fiatalként itt ismerkedett meg Beethoven, Schubert, Bartók és Sosztakovics zenéjével. Párizsban annál a Nadia Boulangernél tanult, ahol oly sokan, itt találkozott Boulez és Stockhausen művészetével. Nem utálta a zenéjüket, de azt is tudta, nem akar ebben a stílusban komponálni. Bach és Mozart viszont egész életén át kíséri, árulta el később.

Anthony Roth Costanzo az opera címszerepében (Fotó/Forrás: Metropolitan Opera)

Negyvenkét éves koráig taxit vezetett, előfordult, hogy egy hölgy vállon veregette, és azt mondta neki, ugyanaz a neve, mint a híres zeneszerzőnek. A hatvanas években Indiába utazott, és ez az élmény meghatározónak bizonyult. Zenéjének meditatív ereje talán innen (is) származik. Ennek, illetve a néhány évvel idősebb Steve Reich hatására megalakította a Philip Glass Ensemble-t, azt az együttest, amely ma, ötven évvel később is működik. Az együttessel alkotott művek (Music in Similar Motion, Music with Changing Parts, Music in Twelve Parts) ma már mérföldkőnek tekinthetők. „Úristen, mennyi pénzt vesztettünk” – nyilatkozta később a nehéz kezdetektől és  a veszteséges koncertekről. Az elv viszont tiszta volt: azt kell csinálni, amit igazán őszintének vall, és remélni, hogy a munka beérik.

– írta önéletrajzi könyvében.

Az előadók vagy kiválóan, a flow-t elkapva adják elő, vagy borzalmasan. A koncertek vagy messzire száguldó, varázslatos tripek, vagy végeláthatatlan unalmat jelentenek. Máshogy kell játszani, mint a hagyományos nyugati zenét, mást jelent a ritmus, az egyensúly, a dallam. „Az énektechnika legalapvetőbb elemeire van szükség” – mondta egy interjúban Anthony Roth Costanzo kontratenor, aki a New York-i Ehnaton címszerepét énekli. – „Ha nincs rend a házad táján, nem küzdöd végig.”

Bronz hangszínét az opera egy kényszerűségnek köszönheti. A stuttgarti operaházban, ahol a '84-es bemutató helyt kapott, átalakítások zajlottak, a zenekari árokban nem volt hely a teljes zenekarnak. „Szóval azt mondtam, és ez őrült dolog volt, hogy szabaduljunk meg az első és a második hegedűszólamtól. És jó volt így is. Nem vagyok hangszerelő zseni. Egyszerűen csak nem volt hely” – emlékezik vissza a zeneszerző. A vonóskart a brácsák és a csellók dominálják, a rézfúvósok és az ütősök is fontos szerephez jutnak. A címszereplő már az első jelenetben megjelenik a színen, de csak negyven perccel később énekli az első hangot. „Hogyan mutassam be őt a közönségnek úgy, hogy amikor először hallják, megértik, [Ehnaton] szédületes, megbocsáthatatlan változást hozott Egyiptom életében, és ezért kellett meghalnia?

– mondta a zeneszerző.

Ez az opera más, mint amit a műfaj fénykorában jelentett. Ez nem a csillogó Aida, viszont nézői a lenyűgöző látványt is méltatják. Hevültsége más, mint a Toscáé, de szerkezete gyakran a hagyományos operákéra emlékeztet. A második felvonás végén Ehnaton himnusza Atenhez a mű legintimebb részét jelenti. Szintén ebben a felvonásban halljuk a fáraó és Nefertiti szerelmi duettjét.

A librettóba történelmi dokumentumok is kerültek, úgy mint az Egyiptomi halottaskönyv – ezeket az Írnok olvassa (aki ebben a rendezésben a fáraó apjaként, mint egy jelenés, tűnik fel a színen) –, néhány szövegrészlet pedig bibliai héber és akkád nyelven szólal meg.

„Különös lázálom” – így jellemezte az előadást a rendező, Phelim McDermott. Az új produkció merít a steampunk és az ókori Egyiptom esztétikájából ,így egyaránt eszünkbe jut az ősi civilizáció és a viktoriánus kor, amely az előbbit fetisizálta. A New York Times kritikája szerint az előadás érdemei közé tartoznak a lassan kibontakozó, gazdag atmoszférát teremtő előjáték-jelenetek. „Tedd félre a zenedrámákhoz kötött elvárásaidat, ez nem a Tosca; ez Philip Glass.”