Ha valaki követi a nemzetközi zenei élet eseményeit, meglepve tapasztalhatta, hogy mostanában egyre több jelentős operaház műsorán tűnik fel egy ismerős név. Mundruczó Kornél hamburgi Tannhäuser-rendezése és a berlini Sleepless után az idei évadban a Lohengrint vitte színre a Bajor Állami Operaházban, és jövőre is dolgozni fog az intézményben. Akkor a Toscát láthatjuk majd tőle – és a többes szám első személy azért indokolt, mert az előadást a színház hagyományos, Opera mindenkinek rendezvénye keretében online és a helyszínen kivetítőkön is követheti a közönség.

bár természetesen korábban is előfordult, hogy kiváló színházi és operarendezőink hasonló rangú helyeken felbukkanjanak (Kovalik Balázs és Schilling Árpád neve juthat azonnal eszünkbe), semmiképpen nem tekinthető tipikusnak a gyors előmenetel.

A müncheni Lohengrin legerősebb benyomásaként alighanem az egyszerű eszközökkel elért, mégis elképesztően hatásos látványvilág maradt meg mindenki emlékezetében (Monika Pormale a díszlet- és Anna Axer Fijalkowska a jelmeztervező). Néhány intenzív, kontrasztos szín (fekete, fehér, zöld, piros, arany), hatásos tömegmozgatások, nagy formákra épülő térkonstrukciók – ennyi a titok, és már be is szippantott minket az előadás világa. A rendező különösen nagy feladatot rótt a Bajor Állami Opera Énekkarára, amellett, hogy zenei szempontból ragyogóan vettek részt a produkcióban,

amelyben a tagok minden mozdulatát a rítusok és a közösségi lét határozza meg.

Klaus Florian Vogt a Lohegrin első felvonásában (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)

A darab cselekménye egy olyan, a világtól elkülönülő csoportban játszódik, amelynek tagjai valamiféle megváltást várnak. Roppant erős jelenet, amikor a nyitány alatt mindannyian egy irányba, a nézőtér felé tekintenek, türelmetlenség és remény uralja a hangulatot, majd egyre többen állnak fel, hogy lássák, valóban közeleg-e, amit remélnek. Már ekkor jelen van a történet valamennyi szereplője, és mindannyian a karakterükre tökéletesen jellemző módon vesznek részt a némajátékban. Ortrud kicsit kívülálló, némi szkepticizmussal követi az eseményeket. Telramund az első, aki már látni vél valamit, nyugtalanul pattan fel, szinte maga sem hisz a szemének. Elsa az egyetlen feketébe öltözött a sok fehér ruhás alak között, arcát elrejti egy fának támaszkodva. Az ebben a koncepcióban igen komoly mentális zavartól szenvedő lányt a közösség kívülállónak tekinti. Lohengrint pedig szinte észre se lehet venni, csak amikor szükség van egy párbajozó lovagra, és a tömeg sorra középre lökdösi a jelöltjeit, ő az egyetlen, aki vállalja a feladatot. Erős üzenet:

Miközben a rendezés alapvetően Orturd és Lohengrin szembenállását emeli ki (az együttesekben is mindig ők kerülnek fókuszba), a legösszetettebb belső utat Elsa járja végig. Az első felvonásban szinte skizofrén vonásokat mutató fiatal lányt kísérti a hely, ahol a vádak szerint öccsét megölte – gyönyörű megoldás, hogy a földszinten ülő közönség a tavacskát nem látja közvetlenül, de

Azáltal, hogy a megváltónak kikiáltott Lohengrinnek társa lesz, Elsa egyfajta sztárrá válik, ami minden öröme ellenére túl nagy teher neki, hiszen neki kell a fényt irányítania a férfira: a második felvonás végén egy arany színű leplet adnak rá, amelyet aztán mintegy napkorongként kiterjesztve kell tartania, míg végül már összeroskadna súlya alatt. A harmadik felvonásban sem tiltott kérdése hozza meg a fordulatot, ahelyett végső elkeseredésében öngyilkosságot kísérel meg, amely azonban váratlan események sorát indítja el.

A meteor a Lohegrin harmadik felvonásában (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)

Eddig a pontig az előadás inkább pszichológiai-szociológiai síkon mozgott, még ha folyamatosan jelen is volt valamiféle mitikus hangvétel, az események sosem szakadtak el teljesen a realitás talajától. A harmadik felvonásban azonban egyértelműen átlépünk egy másik szférába, innentől a történéseket szimbolikus-archetipikus módon lehet csak értelmezni. Egészen megdöbbentő, mikor ráébredünk, hogy a Lohengrin színhelye feltűnően hasonlít egy másik emblematikus Mundruczó-rendezésére:

Itt is leereszkedik az égből egy óriási, fekete meteor, habár közvetlen kontaktusba csak Elsa és Lohengrin kerülnek vele. Azután a férfi és a közösség tagjai egymás kezét fogva jutnak el, nem a világ, hanem önmaguk pusztulásához, a két túlélő pedig ebben az esetben Elsa és a darab végén színre lépő öccse lesznek. Különös párhuzam, mely ötvözi magában a sci-fi, a mítosz és a naiv hit világát, és rámutat arra, hogy a megváltás keresésének tértől, időtől, kultúrától függetlenül is hasonló mozgatórugói vannak.

Az izgalmas rendezéshez egészen kiváló zenei produkció társult. A címszerepet napjaink sztár-Lohengrinje, Klaus Florian Vogt énekelte, aki ugyanakkor igencsak vitatott művész, sokan nem tudják megkedvelni kevéssé hősi, gyakran finomkodónak ható hangszínét. Ízléssel persze nem lehet vitatkozni, de

Tenorja stabilan, ha szükséges, erőteljesen szól, de a pianók sem okoznak neki gondot, emellett fényesen, egységes színnel, kiegyenlítetten énekli szólamát. Bár egész alakját körüllengi egyfajta naivitás, ami más szerepekben talán zavaró lenne, Lohengrinhez illik, közben pedig ez a vonása nem jelenti azt, hogy a művész kívülállóként vesz részt a színpadi történésekben. Sőt, ritka az olyan operaénekes, aki ilyen intenzíven jelen van azokban a pillanatokban is, amikor nem őrá összpontosul a figyelem.

Elsaként ragyogó volt Johanni van Oostrum, akinek mind énekéről, mind játékáról csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni.

a pszichésen sérült figura megformálása pedig igazi bravúr volt. Nagy ellenlábasát, Ortudot a nálunk is közönségkedvenc Anja Kampe formálta meg, aki a szerep legdrámaibb pillanataiban lenyűgöző energiájával töltötte be a termet, ugyanakkor figurája mégsem lett egydimenziós boszorkány. Elképesztően izgalmas volt látni, milyen apró rezzenésekkel követ mindent maga körül, már ezekből a mimikai, testtartásbeli finomságokból is komplex belső világ rajzolódott ki.

Jelenet a Lohengrin első felvonásából (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)

Johan Reuter régi motoros a wagneri világban, most azonban a szokásosnál szürkébbnek tűnt: Telramundként hangja erősen, de nem elég szépen zengett, és a szerepformálása is egysíkú lett. A Henrik királyt éneklő Mika Kares elragadó basszusa ismét betöltötte a termet, nem csoda, hogy egyes Wagner-szerepeket szinte mindenhol ő énekel –

A budapesti közönségnek is ismerős Egils Siliņšnek kisebb szerep jutott, de azt a rá jellemző stabil, férfias hangján szólaltatta meg. A már említett Énekkar mellett ezen az estén is remekül játszott a Bajor Állami Zenekar, az együtteseket François-Xavier Roth dirigálta. A karmester már a szívszorítóan gyönyörű nyitányban megnyerte magának a közönséget (természetesen óriási elismerés illeti a hegedűket is az éteri pianókért), és később sem okozott csalódást. A művészek feszesen és óriási energiával muzsikáltak, a forték robbantak, de ami a hangzásminőségnél is fontosabb: a produkció komoly értékét jelentette az az artikulált, kifejező, szinte beszédszerű játékmód, amely Wagner sokrétegű, célzásokkal, kiszólásokkal teli muzsikája esetében elengedhetetlen.

Izgalmas, elgondolkodtató lett a müncheni Lohengrin-előadás, amely mintha mindenkinek megadná azt, amit keres: a látvány szemet gyönyörködtető, a karakterek érdekesek, megtudhatunk valami újat ember és társadalom működéséről, miközben a befejezésnek köszönhetően arra is lehetőséget kaptunk, hogy továbbgondolhassuk a történetet. Az élményt természetesen a Bajor Állami Operától megszokott magas színvonalú zenei megvalósítás teljesítette ki, de arra is öröm volt rájönni, miért foglalkoztatják olyan szívesen a nagy operaházak Mundruczó Kornélt.

Fejléckép: Jelenet a Lohengrin első felvonásából, középen Elsa: Johanni van Oostrum (fotó/forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)