Szemben az irodalommal, a zene élvezetét jóval kevésbé nehezítik nyelvi-kulturális akadályok. Ennek köszönhető, hogy a 20-21. századi legjelentősebb komponistáink hamar elfoglalták az őket megillető helyet a nemzetközi művészeti köztudatban, miközben irodalmunk nagyjai közül inkább csak a prózaíróknál, illetve egy-egy különösen jól sikerült fordítás esetében történt hasonló. Eötvös Péter is az egész zenei világ számára írta műveit, hosszú lista lenne összeszedni, hány jelentős művészi központban mutatták be őket: Salzburgban, Berlinben, nagy örömünkre a Krasznahorkai László regénye alapján született Valuskát pedig Budapesten. Ez a mű azonban több szempontból is különlegesnek tekinthető, egyrészt a zeneszerző egyetlen, magyar szövegre írott operája, másrészt az irodalmi alapanyag miatt nagyon erősen gyökerezik a magyar társadalomban és kultúrában. A nyelvi korlátokat a jelek szerint legyőzte Buda György fordítása (bár a két szövegváltozat részletes összehasonlítására nem e kritika szerzője a leghivatottabb személy) a kulturális akadály azonban keményebb diónak ígérkezik – ahogy az a mű német nyelvű bemutatójából, a Regensburgi Színház előadásából kiderült.
Ha röviden össze kellene foglalnom Sebastian Ritschel rendezését, akkor a legfontosabb, amit kiemelnék, hogy a rendező valószínűleg nem olvasta Krasznahorkai regényét. Erről persze nem lehet teljes bizonyossággal meggyőződni,
könnyen előfordulhat, hogy a művész egyszerűen csak nem rezonál az író által megjelenített világra
– utóbbit viszont bizton állíthatom. Csak a legelsőként szembetűnő problémát kiemelve: a dramaturgiai nehézségeket áthidaló narrátor figurája a legkevésbé Krasznahorkai-szerű karakter, akit csak el lehet képzelni: finom aranyifjú, kicsit ugyan már kezd cinikussá válni, de alapvetően jó szándékú, sokszor észrevétlen jótevőként segíti a szereplőket. Miközben a regény és az író más műveinek ismeretében talán nem túlzás kijelenteni: ha ebben az univerzumban helyet kaphat bármilyen emberfeletti erő, az kizárólag ártalmas lehet.
Jelenet a Valuskából: középen a Narrátor (Gabriel Kähler), elöl a Posztókabátos és a Parasztasszony: Jonas Atwood és Svitlana Slyvia (Fotó/Forrás: Marie Liebig / Regensburgi Színház)
Jogos felvetés lehet, hogy a rendezőnek nem az eredeti regényt, hanem Eötvös Péter operáját kellett színre vinnie. A zeneszerző azonban valamennyi színpadi művében igen érzékenyen és értő módon közelítette meg az irodalmi anyagot, egyes műveiben már-már azt érezhetjük, hogy a zene olyan szerves egészet képez szöveggel, dramaturgiával, színpadi akcióval, hogy szinte nem is látjuk, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. És itt lép be a rendezővel kapcsolatos második felvetésem: lehet, hogy Sebastian Ritschel nem vádolható bűnös hanyagsággal, csupán tökéletesen érzéketlen az iránt, ami a mű lényege lenne, mert bár a felszíni cselekmény szintjén a színrevitel apró pontatlanságoktól eltekintve korrektül adja vissza az eseményeket, az embernek folyton az lehet az érzése, hogy nem érti, mit lát.
Mint amikor egy idegen nyelven írt mondatban minden szót értünk, de az egészet nem: miért mennek végbe ezek a történések, mi motiválja a szereplőket,
és valójában milyen kapcsolatban állnak egymással? A német operajárókra kevéssé jellemző motoszkálásból és sutyorgásból lehetett sejteni, hogy ha én így éreztem a regény és az opera ismeretében, mennyire elveszett lehetett, aki most először találkozott a történettel.
Hasonlót lehetne leírni a szereplők karakterformálásáról is: bár mindenki megteszi, amit kell, szomorú, rémült, naiv, agresszív stb. lesz, amikor a jelenet azt kívánja, kivétel nélkül úgy érezni, mintha az énekesek feladatot hajtanának végre, ami mögé nem tudnak egész lényükkel, hitelesen odaállni. Paradox módon csak a már említett narrátor, Gabriel Kähler a kivétel. Ő az egyetlen, akiben érezhetően végbemegy valamiféle valódi dráma, afféle álruhás istenségként próbálná észrevétlenül jobbá tenni a dolgokat, ám szembesül vele, hogy a világ valójában menthetetlen.
Tünde és Pflaumné: Kirsten Labote és Theodora Varga (Fotó/Forrás: Marie Liebig / Regensburgi Színház)
A hangi teljesítmény, ahogyan egy társulatra épülő, kisebb színháztól várható, változatos képet mutatott, akadt azonban néhány igen színvonalas énekprodukció. Magasan kiemelkedett a Tündét megformáló Kirsten Labonte, aki koloratúrszopránként könnyedén és magabiztosan szólaltatta meg az igen éles vonásokkal festett nő szélsőséges szólamát. Hangját végig tökéletesen uralta, az kompakt, kiegyenlített maradt, és szépen szólt.
Nagy öröm (még ha szerencsére közel sem példa nélküli), amikor a művész a modern zenét ilyen magától értetődő természetességgel adja elő.
Igen jól teljesített a Pflaumnét éneklő Theodora Varga is, aki amellett, hogy megbízható lírai szoprán hanggal rendelkezik, képes volt a szólam érzékenyebb hangképzést igénylő részeit is megfelelően visszaadni. Nagyon szép basszus hangot hallhattunk az Eszter urat éneklő Roger Krebstől is, még ha a zárójelenet magasságai ki is fogtak rajta, így is jó volt hallgatni meleg színű, humánumot árasztó orgánumát.
A legnagyobb feladat természetesen a Valuskát éneklő Benedikt Edernek jutott, és igazából érthetjük is, miért őt választották a szerepre. A fiatal művész eléggé multifunkcionális baritonhanggal rendelkezik, amelynek elég nagy a vivőereje, de képes a pianókra is, jól szól mélyen és magasan, miközben a bonyolultabb zenei anyag se fog ki rajta. Ráadásul a külsejében is van valami, ami egyfajta naivságot sugall. Mi kellhet még? – gondolhatnánk. És mégis, vannak a szólamnak olyan árnyalatai (és itt megint csak a felszín mögött megbújó jelentés mezején járunk), amelyekhez ez a hang egy kicsit egyenes, egy kicsit merev, nem képes a lélektani mélységek megjelenítésére.
Eszter úr és Valuska: Roger Krebs és Benedikt Eder (Fotó/Forrás: Marie Liebig / Regensburgi Színház)
A további szereplők közül ki kell emelni a Cirkuszigazgatót megformáló Hany Abdelzahert, illetve a Herceg segédjét éneklő Paul Kmetschet. Két drámai színezettel rendelkező, jó tenor csapott össze személyükben, és habár én az előbbit kicsit erősebbnek éreztem, a közönség utóbbit ünnepelte elképesztő lelkesedéssel. Figyelemre méltó produkciót nyújtott a Posztókabátost megformáló Jonas Atwood, amellett, hogy az énekprodukciója is rendben volt,
talán nála éreztem leginkább, hogy érdekli az általa játszott figura, keresi, kutatja annak mozgatórugóit,
és még ha az eredmény nem is lett teljesen koherens, az alakításnak voltak értékes pontjai.
A produkciónak nem csupán egy karmester volt a gazdája, ezen az estén az intézmény karigazgatója, Harish Shankar vezényelt. Bár a zenei megvalósítás nem volt hibátlan, határozott erényeket mutatott, a muzsika számos karaktere szépen kirajzolódott. A karmester a zenének elsősorban a romantikus vonásait emelte ki, néha már-már egy Wagner-operában érezhettük magunkat. A kis színházat betöltő óriási forték, a nyitójelenet eltúlzottan karikaturisztikus hangzása mind arról tanúskodtak, hogy a dirigensnek határozott elképzelése van a darabról (utóbbiban ráadásul a rendezés jellemzőit követte, ami színházi muzsikusnál erénynek számít). Mégis, miközben a színház zenekara színvonalasan játszott, a külsősökkel is kiegészített kórus pedig energikusan énekelt, egyes motívumok, finom megoldások, áldozatául estek ennek a hatalmas forgatagnak.
Bár Krasznahorkai László regényei igen népszerűek a nemzetközi olvasóközönség körében, Eötvös Péter operájának németországi bemutatkozása felemásra sikeredett. Ebből persze korai lenne még messzemenő következtetéseket levonni, hiszen az egyéni fogékonyság is nagy szerepet játszhat abban, mennyire képes valaki egy tőle távolabb kultúrkörhöz tartozó mű mélyére ásni. Próbáljunk bizakodóak maradni: a művészet lényege mégiscsak az lenne, hogy a másik embert, valami önmagunkon kívülit értsünk meg. Akkor is, ha ez sokszor erőfeszítésekbe kerül.
Fejléckép: Kirsten Labote Tünde szerepében és Paul Kmetsch mint a Heceg segédje (fotó/forrás: Marie Liebig / Regensburgi Színház)
hírlevél
