Izgalmasan ellentmondásos tendencia, hogy az elmúlt néhány évtizedben az oratóriumok váltak népszerűvé az operarendezők körében: egyfelől azt gondolhatnánk, hogy a kevés külső cselekménnyel rendelkező, nem egyszer elvont vallásos tartalmat hordozó darabok nehezen állíthatók színpadra, ugyanakkor a művek éppen kevéssé színházszerű voltuk miatt adnak remek lehetőséget a kreatív megközelítésre. Gondoljunk csak bele:

ráadásul a felszíni történések korlátozott volta is azt teszi lehetővé, hogy a rendező szabadon választhassa meg kifejezőeszközeit.

Händel Theodorája a bécsi MusikTheater an der Wien évadnyitó tematikájába illeszkedett, Donizetti Mártírok című operájával együtt azt a kérdést helyezte fókuszba, mit tehet az ember egy olyan világban, amely nélkülözi a vallási toleranciát. A zeneszerző sötét hangvételű, egyben egyetlen, a Biblia idejénél később játszódó oratóriuma azonban érzékenyen mutatja meg az emberek egymással és önmagukkal való viszonyát, így sokkal tágabb kérdésfeltevésre ad lehetőséget. Éppen ezért Stefan Herheim rendező (nem mellesleg az intézmény igazgatója is) a darab cselekményét a közönség mindennapi valóságként megélt idejébe és terébe, mintegy az abszolút jelenébe helyezte: az események Bécs népszerű turistalátványosságában, a Café Centralban mentek végbe.

A Theodora díszlete, a Café Central (Fotó/Forrás: Monika és Karl Forster / MusikTheater an der Wien)

A nyitány alatt meglátott színpadképtől alighanem azoknak is tátva maradt volna a szájuk, akik a zenés színházi előadások minőségét a díszlet szépségével azonosítják. A mikrorealista kávéházbelső valóban olyan, mintha valami csoda folytán egyszer csak az előadás helyszínéül szolgáló Halle E teremtől néhány saroknyira találtuk volna magunkat (Silke Bauer tervezte a díszleteket). A berendezés, az emberek, a sütemények, nem sokkal később a beözönlő turisták – minden elképesztően hihető és tálaló. Persze a realista megközelítés itt nagyjából véget is ér, ami azonban nem jelenti azt, hogy a miliő és a részletek később ne lennének fontosak. Bámulatos, hogy az események hátterét képező énekkar (ismét a fantasztikus Arnold Schönberg Kórus) és a statisztéria tagjai mennyire valóságos, és ami még fontosabb, egyedi karakterekként jelennek meg.

akik a darab folyamán aztán odacsábítanak egy lánycsapatot a másik asztaltól, és így tovább.

Ugyanilyen összetéveszthetetlen sajátosságokkal rendelkeznek a főszereplők is, habár ebben a koncepcióban a kávéház alkalmazottaiként jelennek meg (a helytartó, Valens pedig annak vezetőjeként), már az első, kimerevített beállásban is teljesen egyértelmű, ki kicsoda. A cselekmény előrehaladtával a rendező fokozatosan beemel egy irreális síkot a realista keretek közé (ennek olyan, félreérthetetlen megjelenítési formái is vannak, mint például amikor a háttérben látható ablakokon keresztül azt látjuk, hogy az egész kávéház felemelkedik, és valahol a felhők fölött áll meg). Ugyanakkor már az első pillanatban sem gondolhatjuk azt, hogy teljesen valóságos közegben járunk, erre utal az említett beállás a nyitány alatt, amelyből először a főszereplők válnak ki, és kezdenek mozogni.

ahogy a későbbiekben is előfordulnak elképesztően szép és erős tablók.

Az Arnold Schönberg Kórus a Theodorában (Fotó/Forrás: Monika és Karl Forster / MusikTheater an der Wien)

A nyitány alatt egy fénysugár hullik be az egyik ablakon, Theodora odalép, megfürdik a fényben, és vágyakozva tekint annak forrása után. A többiek észreveszik a gesztust, van, aki közeledne is, de legfeljebb a fénypászma széle jut neki. Ez az egy jelenet sűrítve foglalja magába mindazt, ami később történik.

saját személyiségük mellett egy-egy típust is megjelenítenek: annak lehetséges módjait, hogyan reagálhat az ember a hit szavára. Theodora az igaz hívő, aki már rátalált a felsőbb iránymutatásra, melyet követnie kell. Didymus vágyik a hitre, de egyedül nem képes elérni, szüksége van valaki példájára és vezetésére. Irene a köznapi ember, aki tudja, hogyan kellene élnie, de csak rövid időre képes rálépni a helyes útra, újra és újra visszasüllyed földhözragadtabb valóságába. Septimius a kétkedő, a bizonytalan, néha megsejti, hogy van valami nagyobb nála, de ellentmondásokkal viszonyul hozzá.

Valens látszólag teljesen elutasítja a hitet, de vajon valóban olyan keményszívű volna? A rendezés egyes pontokon Krisztus-attribútumokat ad neki, nyitva hagyva a kérdést, létezhet-e olyan ember, aki menthetetlenül elutasítja a természetfeletti világát. Ismét nagyon izgalmas a tömeg helyzete, akik a legteljesebb áhítatra és a legnagyobb istentelenségre is rávehetők. A mű végén Theodora és Didymus elhagyják a kávézó világát, és elindulnak valahova azon túl. Szép és érzékeny megoldás, hogy

hanem csak az élet helyezte őket egymás mellé, vonzalmuk igazából nem egymásnak szól.

Jacquelyn Wagner mint Theodora (Fotó/Forrás: Monika és Karl Forster / MusikTheater an der Wien)

A zenei megvalósítás a pályáját énekesként kezdő Bejun Mehta munkáját dicsérte, aki ismét bebizonyította, hogy egy karmester legfőbb értéke a zeneisége. Ezzel persze nem akarom lebecsülni a technikai készségek jelentőségét, sem azt a munkát, amit a művész ezek elsajátítása érdekében végzett, ugyanakkor

Bár az előadás helyszíne, a Halle E terem akusztikailag messze nem ideális, nem tudnak szépen kicsengeni a hangok (ami nem is csoda, hiszen a MusikTheater an der Wien kényszermegoldásként játszik ott, amíg be nem fejeződik saját színházépületük felújítása, a tervek szerint 2024 őszére), a karmester így is képes volt drámai erejű vagy épp poétikusan szép zenei pillanatokat szerezni. A La Folia zenekar esetében persze nem is lehet kérdés a magas színvonalú játék, hiszen kiváló historikus együttesről van szó. Élményt jelentett, hogy nem csupán precízen, jó stílusismerettel, de igazán átszellemülten is játszottak. Az Arnold Schönberg Kórusról már esett szó, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen kiváló, komplex zenés színházi produkciót nyújtottak.

David Portillo (Septimius), Jacquelyn Wagner (Theodora), Julie Boulianne (Irene), Christopher Lowrey (Didymus) és Evan Hughes (Valens) (Fotó/Forrás: Monika és Karl Forster / MusikTheater an der Wien)

Theodorát Jacquelyn Wagner énekelte, aki az utóbbi időben súlyosabb szerepeket is megszólaltatott, ám ez a legkisebb csorbát sem ejtette a hangján, amely rugalmas, szép, kiegyenlített, és remekül illett a barokk zenéhez. Az énekesnőnek mind színpadi egyéniségében, mind szopránja színében van valami egyedi, eredeti, ami különösen érdekessé tette produkcióját. Didymusként Christopher Lowrey lépett színpadra, aki sokoldalú kontratenor hangjával jól ki tudta aknázni, hogy a zeneszerző milyen hálás zenei anyagot és hatásos áriákat írt neki. Egészen ragyogó volt Irene szerepében Julie Boulianne (igazából nem is értem, miért nem hallottam róla korábban).

Septimiust David Portillo formálta meg, aki igényesen énekelt, de alakítása még emlékezetesebb volt, rendkívül átélhetően jelenítette meg a karakter vívódásait. Evan Hughes szólaltatta meg Valens szólamát, aki talán egy kissé halványabb teljesítményt nyújtott, mint kollégái, hangja stabil, sötét, de van egy kis éle, produkciója inkább korrekt volt, mintsem élményt nyújtó.

Az előadás végén a kávézó mennyezete lesüllyedt, és fölötte egy angyal vált láthatóvá. Lehetséges, hogy a transzcendens élmények után nemcsak a két főszereplővel történt valami, hanem azáltal, hogy ők ráleltek az útjukra, a mi világunk is megváltozott? Kilépve a színházból bizonyára sokan néztek másként Bécs jól ismert utcáira. Talán valamelyik emblematikus épületben most is az élete értelmével viaskodik valaki? A Theodorák köztünk járnak?

Fejléckép: Jacquelyn Wagner mint Theodora (fotó/forrás: Monika és Karl Forster / MusikTheater an der Wien)