A most látható Don Giovanni-rendezését 2008-ban, Salzburgban mutatták be. Mit érez, amikor ennyi idő után újra színre viszik valahol a produkcióját?
Úgy tűnik, Don Giovanninak van valami olyan emberi vonása, aminek köszönhetően minden őt megformáló énekes könnyen megérti az érzéseit. Érdekes látni, hogy teljesen különböző személyiséggel rendelkező művészek milyen hamar képessé válnak hitelesen megformálni őt. Ez a rendezésem már igen régi, de
jó hír, hogy az újabb és újabb bemutatók arra utalnak: van valami a koncepcióban, ami élő és kortárs maradt.
Természetesen egy kicsit mindig hozzá kell igazítani a produkciót az előadók személyiségéhez. Az a feladatom, mikor megérkezem a főpróbahétre, hogy egy kicsit csavarjak rajta, úgy módosítsam, hogy jobban illeszkedjen a művészekhez.
Amikor először megrendez egy darabot, mennyire támaszkodik az adott énekesekre, tudván, hogy később mindig képesnek kell majd lennie új előadókra szabni a karaktereket?
Annak idejében Salzburgban paradicsomi körülmények között dolgozhattam. Miután kitaláltam a kerettörténetet, ahhoz válogattuk az énekeseket, hogy minél tökéletesebben illeszkedjenek. Ahogy az a filmeknél szokott történni. De közben fordítva is igaz, természetesen az énekesek mindig inspirálóan hatnak a produkcióra. Például az eredeti Don Giovanni, Christopher Maltman nagyon erős, férfias jelenség volt, a Leporellót éneklő Erwin Schrott pedig képes volt egy teljesen őrült utcai drogfüggőt megformálni, olyan autentikussággal, amit operában sosem látni. Elsősorban kettejükre építettem a történetet, és a többi énekes ebben a rendszerben találta meg a maga szerepét.
Nem változott az elképzelése Don Giovanniról, a műről, illetve a karakterről az eltelt tizenöt évben?
Jelenleg igen problematikus mű a Don Giovanni, amiatt, ahogyan a nők, de igazából a férfiak is megjelennek benne. Azáltal viszont, hogy az én rendezésemben Don Giovanni tudja, hogy meg fog halni, és élete utolsó két óráját éli végig, világossá válik, miért akar mindent ilyen őrült módon, minél gyorsabban megkapni: az életet, a szexet, a drogokat és így tovább. Enélkül azonban elég furcsának találnám a viselkedését. Ugyanakkor
talán még izgalmasabb, hogy a Don Giovanni körüli emberek miért is akarnak vele kapcsolatba kerülni.
Miért hódít meg minden nőt olyan könnyen, miért keringenek körülötte mindannyian? Nyilvánvalóan unalmas az életük, valami alapvető energia hiányzik belőle, amit csak olyan tud elhozni számukra, aki már tisztában van a halállal. Aki túl tud lépni az erkölcsi kategóriákon, és képes teljesen elveszíteni az eszét. Enélkül végig lehet élni egy jól megszervezett, biztonságos életet, de nem biztos, hogy az elegendő.
Claus Guth (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Magyar Állami Operaház)
Említette, milyen problematikus a darab, ám azáltal, hogy meghalni látjuk Don Giovannit, hajlamosak vagyunk együttérezni vele. Mit gondol, szükséges, hogy sajnáljuk, netán meg is kedveljük?
Olyan ez, mint egy hullámvasút, vannak pillanatok, amikor együttérezhetünk vele, mert olyan, mint egy erdőben haldokló, sebzett állat – igen archetipikus szituáció. Az is szomorú, ahogyan igyekszik minél többet kifacsarni a helyzetéből, ami viszont igencsak kortárs élethelyzet. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a szándékai kudarcba fulladnak:
ha mindent magunknak akarunk, végül semmi nem lesz a miénk.
Hiába próbál szexet, szerelmet vagy bármi mást megkapni a nőktől, egyik esetben sem végződik sikeresen a kaland. Úgyhogy az empátia mellett vannak jelenetek, amikor kritikus szemmel tekinthetünk rá.
A Don Giovanniról általában azt gondoljuk, hogy a középpontjában az érzékiség és a csábítás áll. Úgy tűnik, az ön koncepciójában Don Giovanni nemcsak a nőkre vágyik, de az élet egészét meg akarja ragadni. Szándékában állt, hogy a darabnak ne a szexuális kérdéskörét hangsúlyozza?
Ez inkább csak egy klisé, ami elsőre eszébe jut az embereknek a Don Giovanniról. Alaposabban megvizsgálva, természetesen megjelenik a darabban a csábítás energiája, de az soha nem éri el a célját, sosem jut el a csúcspontra. Azért is szeretem, hogy a rendezésem egy erdőben játszódik, mert miközben a szereplők nagyon különböző háttértörténetekkel érkeznek, mindannyian egy olyan helyre kerülnek, ahol nem érzik magukat otthon, ahol hirtelen minden, amijük van, elveszti a fontosságát. Akár van menő kocsijuk és pénzük, akár nincs, ez mind nem számít. Csak az alapvető lényükre redukálódnak. Különböző okokból, de úgy tűnik, mindannyian keresnek valamit – többen az igaz szerelmet, de úgy gondolom, ebben a műben senki nem találja meg.
Egy interjúban említette, hogy amikor elkezd foglalkozni egy művel, először csak hallgatja a zenét, és figyel, milyen képek jelennek meg a lelki szemei előtt. Emlékszik még, hogy született meg ennek a sötét erdőnek a képe?
Pontosan nem emlékszem, de ilyenkor általában felveszem a fülhallgatót, és elindulok valahová. Amikor se a színházban, se a családommal nem vagyok, olyankor mindig a természetben tartózkodom. Szeretek hegyet mászni, és persze erdőbe is járok. (nevet) Azt gondolom,
nemcsak a gyerekek, de a felnőttek számára is rendkívül érdekes éjszaka kimenni az erdőbe.
Csak ajánlani tudom mindenkinek! Menjenek ki, és ne vigyenek lámpát magukkal, mert így egy alapvető emberi élményt tapasztalhatnak meg. Hirtelen azt fogod érezni, hogy a saját belső világod vesz körül.
Claus Guth a Don Giovanni premierje után (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)
Említette, hogy azért dolgozta ki ezt a koncepciót Don Giovanni haldoklásáról, mert így sokkal logikusabbnak tartja a főszereplő viselkedését. Hogyan tekint a saját feladatára rendezőként: megmagyarázni akarja a történetet a közönségnek, vagy arra akarja rábírni őket, hogy továbbgondolják?
Azt kell megtalálnom, Don Giovanni története hogyan szólít meg engem. Milyen érzéseket kelt bennem, izgat vagy nyugtalanít.
Ezen a ponton nem gondolok a közönségre, csak remélem, hogy ha találok valamit, ami engem megérint, az másra is hatással lesz.
Őszintén szólva veszélyes lenne azon gondolkodni, tetszik-e majd nekik, megértik-e. A rendezőnek a belső késztetéseit kell követnie. A Don Giovanni-produkciót Salzburg után Madridban, Berlinben, Amszterdamban és számos helyen bemutatták, tehát úgy érzem, találtam valamit, ami megragadja az embereket.
Mit gondol a magyar szereposztásról?
Elsőre csodálkoztam, mivel kevés színházban állítják össze a szereposztást kizárólag helyi művészekből. A legtöbb nagy operaházban szinte az egész bolygót lefedi egy-egy produkció szereplőgárdája. Az itteni énekesek egy része még fiatal, pályakezdő, de mindent beleadnak az előadásba, ami szükséges, legyen szó érzelmekről, energiáról, úgyhogy jó értelemben meglepődtem. Talán mondhatom, hogy ez a legjobb változat, amit eddig láttam, annyira bevállalósak a művészek. Egészen lenyűgöztek.
Láttam, hogy igen sok képet posztolt a közösségi médiában Budapestről. Hogy érzi magát nálunk, hogy tetszik a városunk?
Sokáig csak Németországban és a német nyelvterületen dolgoztam, de mostanra eljutottam odáig, hogy világszerte megfordulok. Ez hatalmas élvezetet jelent számomra, mivel mindig is nagyon szerettem utazni. Fiatalabb koromban jártam Indiában, Dél-Amerikában, mert úgy éreztem, szükségem van arra, hogy új dolgokkal találkozzam. Különösen szeretek olyasmit látni, amit nem értek, mert annyira távoli világhoz tartozik. Magyarországra jönni is hatalmas kaland volt a számomra. Az első nap körbesétáltam, és csak a főbb látványosságokat néztem meg, a Budai Várat, az Operaházat... Minden nagyon szépen fel volt újítva, így kevésbé érdekelt. Aztán elmentem a Rudas Fürdőbe, ahonnan gyalog jöttem vissza, kis utcákba keveredtem a zsidónegyedben, és
hirtelen nagyon élőnek találtam a várost. Izgalmas volt látni, ahogy a kultúrák és az építészeti stílusok találkoznak.
A történelem számos fejezete itt hagyta a nyomát, néha azt hiszi az ember, Bécsben van, máskor hogy Moszkvában, megint máskor egy olasz városban. Szép és csúnya dolgok keverednek. Sok európai országban minden tiszta, hibátlan, de épp ezért nem élő. Mint a Don Giovanni-történet: ha minden tökéletesen a helyén van, az unalmassá válik. Egy kis káosz sokkal izgalmasabb.
Fejléckép: Claus Guth (fotó/forrás: Javier del Real / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
