Ami egyúttal rögtön pozitívumként könyvelhető el, mondom én, aki inkább közhellyé vált mondást vallom magaménak - szeressék vagy gyűlöljék, de beszéljenek róla. Kovalik rendezése nagyon is ilyen. A nyitányt például szokás ugyan szcenírozni, de nem mindig üdvös. Ezúttal Senta előéletébe nyerhetünk bepillantást alatta, ám az eseményeket szinte lehetetlen megérteni első nézésre - és akkor már lehet, hogy inkább élveztük volna csak a zenét. Viszont már itt megjelenik a darab fő motívuma, a vágyak és a konzumvilág ellentéte, benne a kitörni vágyó lánnyal, aki pisztolyt szegez a saját homlokához a szabadságért, és a kislányokat prostituáló, öltönyös maffiózókkal.

A rendezés jó érzékkel aktualizál, és egyúttal száműzi a mitikus elemeket Wagner operájából: nem akar örök és elévülhetetlen lenni. A hajó legénysége maffiabanda, a norvég matrózok futballdrukkerek, a hollandi saját hírnevétől szenvedő énekes, Senta pedig felelőtlenül ígér hűséget mind neki, mind Eriknek - lehetnénk ennél földhöz ragadtabbak? Aligha. Kovalik sokat markol, mégsem fog keveset.

A rendező saját bevallása szerint a konzumvilággal akarta szembesíteni nézőit. Ennek egyik emlékezetes momentuma a mosógépek szerepeltetése, amelyek a librettóban említett rokkát helyettesítik. A fitnesszel, házimunkával elfoglalt nők férjük helyett sokkal inkább az általuk hozott kincseket várják haza, s paradox módon magukkal törődnek többet azért, hogy megtartsák a másikat. A koncepció érdekében Kovalik a német rendező Peter Konwitschny (aki egy nappal a bemutató után előadást is tartott a Művészetek Palotájában) ötletéből is merít, és három tornázó lányt állít a színpad hátuljába. Az előadás világában fogyasztói társadalom felszámolhatatlan: árucikk benne a nő, a művészet, a hősszerelmes (?) Erik pedig nevetség tárgya. Eltűnt minden, ami magasztos, a transzcendens szférát képviselő hollandi legénysége legfeljebb ha megrémiszti a hűtőtáskás vasárnapi focidrukkereket. S ha már itt tartunk, apró szatirikus elem, hogy a hazafiság fogalma is a nemzeti színekben virító norvégok piknikezésévé profanizálódik.

A címszereplő hollandi kudarca éppen abban áll, ahogy egy termékből érző emberré próbál válni - ironikusan pénzzel megváltva magát. Érdemes a zárójelenetből megközelíteni a rendező koncepcióját. Az eredeti zenedráma több helyen hézagos és logikai bukfencekkel teli - és valljuk meg, a zárlatban megalapozatlan a magát a tengerbe vető hősnő jelenete. Amikor jelen rendezésben a sztárénekes úgy, ahogy jött, ballonkabátban, carry-on bőrönddel lelép a színről, Senta a fotelbe telepedve egy hanglemezzel pótolja hiányát. Mindenképpen Kovalik érdeme, hogy feloldja Senta alakjának hiteltelen statikusságát, még ha ezzel le is számol a romantikus, önfeláldozó heroinával. A lány szerelme rövidéletű (ha szerelmes volt egyáltalán), éppolyan gyenge, üres, mint amit Erik iránt érezhetett. A záró momentumban a fotel kényelmével való megelégedés éppúgy az ő, mint a hollandi kudarca. Hol van a lány, aki a nyitány alatt még pisztollyal fenyegetőzött? Ezek után már kötelező, hogy elmaradjon az eredeti művet feloldó, hárfával illusztrált megváltás is.

A rendezésre fújóknak pedig marad a zene. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarára nem panaszkodhatunk, ahogy a szólistákra sem. James Rutherford kiválóan hozza az énekest alakító énekest, éppen annyi pátosszal és műviséggel, mint amennyi őszinteséggel, és figyelemreméltó, hogy első áriájában vissza tudja lopni azt a drámaiságot is az előadásba, amit a díszlet elvesz. Elisabet Strid fényes és szilárd mint Senta, és noha hangi teljesítményében kevéssé alkalmazkodik a rendezői koncepcióhoz, ez a próbákra jutó idő rövidsége folytán aligha róható fel neki. Daland Peter Rose alakításában kellően felületes, felszínes figurává válik, éneklése az iróniát sem nélkülözi. Nyári Zoltán kiváló mint Erik, kár, hogy a harmadik felvonásban szerencsétlenül megbicsaklott a hangja. Üdítő élmény volt Wiedemann Bernadett Mary szerepében: a fiatalos énekesnő remekül árnyalta a csökkent erővel, de még mindig kitörni vágyó asszony alakját. Ahogy annak lennie kell, Fischer Ádám zenekara vitte a hátán a produkciót. Játékuk különösen figyelemreméltó a harmadik részben, ahol - a Nemzeti Énekkarral és a Magyar Rádió Énekkarával együtt (karigazgató: Antal Mátyás, Pad Zoltán) - fékevesztett energiával festették meg a norvégok és a hollandi matrózainak találkozását.

A kérdés pedig nem az, hogy miről is szól a Hollandi, hanem ez: van-e érvénye, hogy most éppen erről. Úgy tűnik, van.