Ha egy már-már kultikus előadás, amelyet számos néző akár tíznél többször látott, hosszú szünet után újra a közönség elé kerül, elsősorban az érdekel mindenkit: mi maradt meg a produkcióból,
mennyire tud érvényesülni az eredeti művészi hatás és koncepció, mi az, ami nem kopott meg vagy tűnt el, hanem őrzi az értékeket, amelyek miatt az előadás egykor olyan nagy népszerűségre tett szert.
Boito Mefistofele című operáját 2010 őszén mutatta be a Magyar Állami Operaház, a produkciót a pár hónappal azelőtt művészi igazgatói posztjától megfosztott, ám itthon és külföldön is mai napig a legelismertebb magyar operarendezőként számontartott Kovalik Balázs vitte színre. Az újranyitást követően az intézmény 2022 áprilisában porolta le, és többszörös változások után kettős szereposztásban, a bemutatónak mindössze két közreműködőjével állította újra színpadra.
A két szereposztás – mely csupán Mefistofele és egy beugrás miatt Faust személyében tért el – gyökeresen máshogy viszonyult Kovalik Balázs alkotásához. Az általam látott, április 30-i előadáson, melyben Erwin Schrott énekelte a címszerepet, egy teljesen más színpadra állítást láttunk, és alighanem a rendező sem ismerte volna el az aznap este történteket saját művének.
Az uruguayi basszbaritonról könnyebb volna felsorolni, mi az, amit úgy csinált, ahogy kellett, mintsem mindazt, amiben eltért a rendezés kívánalmaitól,
radikálisan más értelemmel ruházva fel a jeleneteket, mint amiről azok eredetileg szóltak. Bár az énekesnek így is nagy sikere volt, köszönhetően a hangjának, a személyének, a külsejének vagy az őt övező sztárkultusznak, a magam részéről elfogadhatatlannak érzem ezt a művészi magatartást, és nem értem, miért kaphat rá bárki lehetőséget, akármilyen nagy névvel rendelkezzen is.
Jelenet a Mefistofeléből (Fotó/Forrás: Magyar Állami Operaház)
Még ha a címszereplő hangi teljesítménye kissé el is maradt váltótársáétól, mégis sokkal pozitívabban lehetett értékelni azt az egyetlen matinét, amelyben Rubén Amoretti formálta meg az ördögöt. Az énekes igen sajátos előtörténettel rendelkezik (agytumora következtében mélyült hangja a basszus tartományig), nem tudom, jelenleg milyen egészségi állapotban van, de vokális produkciója ellentmondásos hatást keltett.
Egyfelől egy kiművelt énektechnika nyomait fedezhettük fel benne, ám a hang nem szólt elég átütő erővel ahhoz, hogy bizonyos sarkalatos pontokon elég karizmatikus Sátánná tegye viselőjét.
Ugyanezen az előadáson ugrott be Cosmin Ifrim a beteg Sung Kyu Park helyett, a tenorista a rendezés chemnitzi változatában énekelte Faust szerepét, így bámulatos gyorsasággal tudott alkalmazkodni ehhez a produkcióhoz is (a kisebb zavaroknál pedig mindig akadt valaki, aki a megfelelő irányba terelgesse). Emellett örvendetes, hogy a kényszerhelyzet ellenére is minőségi hanggal rendelkező énekest hallgathattunk, aki a kisebb megingások ellenére is szép pillanatokkal örvendeztette meg a hallgatóságot.
Margitot és Helenát mindkét szereposztásban Létay Kiss Gabriella formálta meg, a főszereplők közül egyedül ő maradt meg az eredeti szereposztásból. Természetesen nem csak ennek köszönhető, hogy a kiváló szoprán nyújtotta a legragyogóbb alakítást, a börtönjelenet sokadszorra is egészen megrázó erővel hatott.
Mégis elgondolkodtató, hogy egy ilyen komplex gondolati háttérrel rendelkező előadást talán érdemes lenne az eredeti szereposztással műsorra tűzni,
illetve csak akkor elővenni, ha a megfelelő művészek rendelkezésre állnak (a bemutató évében egyébként két szereposztás is játszotta a produkciót). Itt nyilván nem a kisebb szerepekről van szó, mert bár Boncsér Gergely precízen megvalósította az eredeti színpadi mozgásokat, új beállóként Fürjes Anna Csenge is jól beilleszkedett.
Jelenet a Mefistofeléből (Fotó/Forrás: Magyar Állami Operaház)
Érdekes volt abból a szempontból is megfigyelni a produkciót, hogy az milyen hatást és gondolatokat közvetít több mint tíz év távlatából. Mert bár az operajátszásban előfordulnak igen nagy karriert befutó színpadra állítások, ritka, hogy egy előadás sokáig meg tudja őrizni a frissességét. A Mefistofele látványa még mindig lenyűgöző, aligha akad olyan néző, aki nem borzong bele, mikor a prológban a spirál először kezd forogni. Ugyanakkor Kovalik Balázs alkotásai mindig reflektálnak a közelmúlt történelmi eseményeire, amelyek megítélése a napi eseményeknek megfelelően könnyen változik.
Így például, míg a mai napig felhördül a közönség, amikor Mefistofele palástként az EU-zászlót tekeri magára, az elmúlt időszakban jelentkező nemzetközi feszültségek következtében a motívum szélsőségesebbnek hat.
Szükségképpen eltolódnak bizonyos hangsúlyok, még egy olyan darab esetében is, amelynek fő témája térben és időben kevésbé kötött. Éppen emiatt különösen fontos lenne a leporolás során legalább a „természetes kopástól” minél jobban megvédeni a rendezéseket, különösen az olyan mély gondolatisággal és következetesen felépített koncepcióval rendelkezőket, mint Kovalik Balázs alkotásai.
Nagy várakozás előzte meg a Mefistofele felújítását, a produkció kétségkívül ma is igen jelentős művészi értéket képvisel. Éppen azért volna érdemes gondosabban őrizni, karban tartani, hiszen az előadás minden közreműködőt komoly feladat állít (még a karmesternek, Antonello Allemandinak is kihívást jelentett a színpad különböző részein elhelyezkedő fúvóscsoportok összehangolása). A közönség akkor tud igazán jó szívvel örülni a szép emlékű produkcióknak, ha azokat megközelítőleg régi fényében kapja vissza.
Fejléckép: Jelenet a Mefistofeléből (forrás: Magyar Állami Operaház)
hírlevél
