Zsótér elsősorban prózai rendezőként ismert, holott már rendezett operát. Előadásaiban védjegynek számít az erős vizualitás, a nyelvi játékok használata, a szöveg mélységeibe hatoló értelmezés, mely gyakran a korábbi, klasszikusnak nevezhető szövegváltozatok revízióját, újrafordítását jelenti. Ez most sincs másként. Állandó dramaturgjával, Ungár Júliával alaposan átdolgozta a szöveg prózai részeit, melyek pátosz nélkül, korunk szlengjének felhasználásával, magyarul hangzanak el, míg az áriák németül. Az Erkel közönségét meglehetősen váratlanul érte ez a fordulat, és hirtelen nem is tudtak reagálni rá. Ahogy arra sem, hogy az előadásba, Zsótértól már megszokott módon, bekerült a színházi szituációra való reflektálás, a díszlet műviségére való utalás, a színészi test medializálása, és a nézők elvárásaival való játék is.

A Zsótér-rendezések sokszor emlegetett, kiemelt eleme a talált tér használata. Díszlettervezőjével, Ambrus Máriával, jelen esetben a bolgár kommunista párt futurisztikus, ma már azonban elhagyatott, teljesen lerobbant buzludjai székházát választották színhelyül. Innen származik a háttérben látható mozaik, a színpadot acélpókhálóként fedő, időnként leereszkedő, megbillenő tetőszerkezet, a céltáblaként és koszorúként szolgáló sarló-kalapácsos virágkompozíció, illetve a golyóöntéshez rakott tűzet jelképező, a buzludjai komplexum bejáratát őrző, fáklyát tartó szobor. A rendszerváltás előtti hangulatra erősítenek rá Benedek Mari jelmezei is. Talán azért, mert a kommunista elit közismerten szeretett vadászatra járni, talán azért, mert a közelmúltban véget ért szocialista éra ugyanúgy generációkat meghatározó korszak, mint a cselekményt a librettó alapján megelőző harmincéves háború, talán azért, mert az ufó alakú épület léte annyira valószínűtlen a bolgár hegyekben, hogy még ez a cselekmény is megtörténhet benne.

Zsótér nem csak a színpadi látvánnyal lep meg. Samiel, a fekete vadász szerepére Ladányi Andrea táncos-koreográfust kérte fel. Zsótérnál nem szokatlan a nemi szerepek felcserélése, vagy az instrukcióban megadott életkor figyelmen kívül hagyása, az ezekkel való játék, és bár az előbbi az operai konvenciókról is nyugodtan elmondható, Zsótér szinte az abszurdig fokozza ezeket az elemeket. Maxot Kovácsházi István, leendő apósát, Kunót, a pár évvel fiatalabb Gábor Géza játssza. Fiatal vadászlegények helyett pedig a test minden apró redőjét, háját kiemelő, megmutató súlyemelődresszbe öltöztetett középkorú és idős férfiakat vonultat fel.

Ladányi színpadi jelenléte a pár mondatos szerep ellenére is az előadás talán legmeghatározóbb eleme. Fizikai jelenléte, az edzett, táncos test nem csak az előbb említett puhány testek ellenpontja. Abban a világban külön minőséget képvisel - kell képviseljen - mivel transzcendens lényt alakít. Samiel több alakban jelenik meg az előadás folyamán. Láthatjuk Max tükörképeként, sasként, megtestesült túlvilági erőként, végül fehér galambként. Zsótér azt is megkérdőjelezi, hogy Samiel az ördög lenne. A romlott Kasparnak (Palerdi András) eljátssza a rontó szellemet, de Max és Ágota (Szabóki Tünde) számára őrangyalként viselkedik. Mindenkinek olyan formában jelenik meg, mint amire annak szüksége van, mint amiben hisz, vagy hinni tud.

Kovácsházi István szerepének vokális felében brillírozott. Ez egyértelműen kidolgozottabb, mint játéka, mely sokkal visszafogottabb volt. Azonban alakítása kiegyensúlyozatlansága ellenére is összetett tudott maradni hála énekesi kvalitásának. A színészi játékot és az éneket Palerdi Andrásnak sikerült leginkább összhangba hoznia. Magabiztosan mozog a mélyebb regiszterekben, miközben a lélek legmélyebb, legsötétebb indulatait hitelesen jeleníti meg. Szabóki Tünde Ágota szerepében egyaránt kerül komikus és drámai helyzetekbe. Technikailag kiváló, azonban a drámai részeknél távolságtartóbban kezeli szerepét.

A zenekarral kapcsolatban úgy tűnt, mintha a rendező és a karmester között valami kommunikációs hiba lépett volna fel. Míg a rendezés felkínálta, sőt megteremtette a lehetőségét annak, és számított is azzal, hogy időnként a zene akadályok nélkül betöltse a teret, és átvegye a vezető szerepet, addig a karmester a rendezői víziót próbálta támogatni azzal, hogy a háttérben marad. Talán ebből következik, hogy ezen az estén a Halász Péter által vezényelt zenekar majdhogynem elveszett a látvány és a kiváló énekesek mellett. A többszöri bakizások sem segítettek a helyzeten, bár ezeket többnyire jótékonyan elnyomta a közönség folyamatos köhécselése. Idővel remélhetőleg sikerül megtalálni az összhangot.

Kifelé jövet a közönség mégis inkább a rendezést kritizálta. És bár Zsótér prózai rendezéseiről művészi értékeik ellenére sem mondható el, hogy hosszú életűek lennének, azért reménykedjünk benne, hogy ez az előadás a „próbaév" után még sokáig lesz műsoron.