Egy már nem fiatal, de még mindig vonzó nő pongyolában leül a zongorához, ujjai végigfutnak a billentyűkön, megszólal egy régi keringő, és megelevenednek az emlékek: egyszer egy fényes bálban mindenki őutána epekedett, ám akadt valaki, aki különösen kedves volt a szívének… Így kezdődik a Zürichi Operaház előadása, a zene pedig nem sokkal később önálló életre kel. Ahogy egy interjúban a rendező, Barrie Kosky elmondta, véletlenül bukkant egy felvételre, amelyen Lehár A víg özvegy témáira készült variációkat játssza zongorán, így azt gondolta, megidézi a zeneszerző alakját a nyitójelenetben. Ebből következően az emlékezés lett koncepciójának fő motívuma, amely keretbe foglalta az estet.

Őszintén be kell vallani, miközben Hanna perspektívája és a főszereplő pár története ilyen hangsúlyossá vált a rendező számára, a darab többi karaktere, cselekményszála együttesen is csupán töredékét kapta a figyelmének.

Panaszunk persze nem lehet, hiszen az előadás elképesztően szórakoztató, a jelenetek feszesen peregnek, a poénok a helyükön vannak, a jelmezek a cselekmény előrehaladtával egyre színesebbek és díszesebbek lesznek, és az előadás olyan ritka igényességgel, jó ízléssel, illetve a megfelelő érzékkel, precízen kimért mennyiségű, szélsőségesebb elemmel valósul meg, amire ebben a műfajban igen ritkán van példa. Bár néhány női ruhás férfi azért megjelenik a grisette-jelenetben, hogy így is világossá váljon, a társadalom széles körben elfogadott szabályai ebben a világban nem érvényesek (ezzel együtt vicces adalék, hogy a nézőtéren pont az én soromban ült egy biológiai jegyei alapján férfinak tűnő illető, aki olyan feltűnő színű női estélyi ruhát viselt, hogy eleinte arra gyanakodtam, a produkció beépített embere).

A Zürichi Operaház művészei (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Opernhaus Zürich)

Aki tehát egy a könnyedebb műfajhoz tartozó előadást várt, elégedetten mehetett haza, de persze az sem csalódott, aki többre is számított. Az első két felvonásban Hanna és Danilo kapcsolata, folyamatos évődése olyan, mint egy precízen kidolgozott tánckoreográfia. Ha az egyik lép, a másik rögtön követi, egymást alaposan megfigyelve teszik mozdulataikat, és néha már úgy érezhetjük, élvezik a játékot.

amelyet ily módon kell feldolgozniuk ahhoz, hogy a mű végére egymásra tudjanak találni. Különösen szép megoldás, hogy híres duettjük, a Lippen schweigen… során nem egymásnak, hanem saját maguknak vallják be az érzéseiket: ahhoz, hogy később képesek legyenek kimondani, először maguknak kell tisztában lenniük vele. Az ember egyszerre sírna és nevetne, látván, hogyan küzdenek magukkal és egymással – létezik ennél magasabb rendű művészi élmény?

Az előadás végére persze eljutunk a boldog beteljesülésig: a sok célozgatás és majdnem elcsattanó csók után Danilo ki tudja mondani, mit érez (tipikus módon akkor, amikor megszűnik a nővel szembeni kisebbrendűségi érzése). Ha azonban azt hittük, hogy közhelyes módon a házasságkötéssel minden gond elmúlik, és a szerelmesek ellovagolnak a naplementébe, természetesen tévedtünk, Barrie Kosky szívbemarkoló és nagyon emberi epilógust tartogatott a nézőknek. Hanna és Danilo már idősebbek, házasságuk boldog, de azért továbbra is rendszeresek a csipkelődések, nem tudnak kibújni a bőrükből. Az egyik ilyen adok-kapok után a férfi derűsen távozik – hogy végleg lelépjen a színről. Hanna egyedül marad szeretett férje fotójával, beszél hozzá, de az már nem hallja őt. Aztán leül a zongorához, és ismét átadja magát az emlékeknek.

Az összetett lélektani folyamat magával ragadó megjelenítéséhez a rendezőnek két egészen rendkívüli színészi adottságokkal rendelkező művész állt rendelkezésére, saját bevallása szerint a kedvenc énekesei. Marlis Petersen akár filmszínészként is megállná a helyét, olyan finom, mégis sokatmondó arcjátékra képes, amely a Zürichi Operaház kis terében remekül érvényesült. A kiváló szoprán egyetlen szempillantásba, hangba vagy szóba is rengeteg érzést, kifejezést tud sűríteni, azt pedig mondani sem szükséges, hogy a prózai szövegmondása is mentes minden mesterkéltségtől. Hannája bölcs, érett asszony, aki a nehézségek ellenére sem vált érzéketlenné. Partneréről, Michael Volléról még felsorolni is nehéz lenne, hányféle figura emlékezetes megformálása, illetve zenei stílus megszólaltatása fűződik nevéhez. Mégsem mondható kaméleontermészetű előadónak, erős személyiségén szűri át a karaktereket, és mély lélekábrázoló képességével, valamint páratlanul hatásos színpadi jelenlétével teszi őket élővé. Ennyire humoros szerepben még sosem találkoztam vele korábban, külön élmény volt látni, hogyan tudta a más művekben is megjelenő öniróniáját a nevettetés szolgálatába állítani.

Marlis Petersen mint az idős Hanna (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Opernhaus Zürich)

A további szereplők lehetőségeit valamennyire meghatározta, hogy elsősorban a hátteret jelenítették meg. A müncheni Denevérből is ismert Katharina Konradi hajszálpontosan azokat a gesztusokat és hangszíneket használta, mint Adélként, így bár énekteljesítménye makulátlan volt, alakítása némiképp felszínes lett. Camille de Rostillon szerepét a megbetegedett Andrew Owens helyett Eleazar Rodríguez énekelte, a mexikói tenort nagy elismerés illeti, hogy egy ennyire kényes szerepben jól feltalálta magát. Bár nem feledtette el teljesen, hogy beugrót hallhatunk, igényesen szólaltatta meg a Pavilon-duett kényes zenéjét. Martin Winkler is szerepelt a müncheni produkcióban, ott szélsőségesen komikus figura volt, míg ezúttal, bár szórakoztató produkciót nyújtott, kevésbé tűnt ki. A további szereplők közül egy ének- és egy színészi teljesítményt kell még kiemelni: Omer Kobiljek bosnyák tenor Cascada vikomt szerepében ígéretesen szép hangot mutatott meg, Nyegus szerepét pedig egy kiváló svájci színésznő, Barbara Grimm formálta meg, egyedi karakterjegyeket adva a figurának.

Az előadás zenei megvalósításáért a mindössze huszonnyolc esztendős Patrick Hahn felelt. Nem tudom, hányan emlékeznek még arra, amikor a Magyar Állami Operaház 2015-ös évadát megnyitó Szabadság OperaGálán néhány más ifjú művésszel együtt egy tizenkilenc éves karmester is színpadra lépett, és egyetlen Rigoletto-kvartett elegendő volt ahhoz, hogy kiderüljön, kivételes tehetséggel állunk szemben. A művész azóta továbbhaladt ígéretesen induló pályáján, Németország legfiatalabb főzeneigazgatójaként, mindössze huszonnégy évesen nevezték ki a Wuppertali Operába, most pedig a világ egyik legjelentősebb zenés színházában bizonyíthatott. Az operett műfaja összetett feladatot jelent egy karmester számára, amelyben a technikai jellegű elvárások dominálnak: bonyolult színpadi történések során kell sok szereplőt összefogni. Erre most nem lehetett panasz:

Patrick Hahn megmutatta, hogy eredendő zeneisége mellett a szakmát is jól ismeri, remélhetőleg a jövőben is gyakran hallhatjuk még a produkcióit. Remekül muzsikált a Zürichi Filharmónia, a darab sokszínű zenei világának minden rétegében otthonosan mozogtak, a Zürichi Operaház Énekkara pedig ragyogó vokális produkciója mellett változatos szerepekben állt helyt a színpadon is.

Marlis Petersen (Hanna) és a Zürichi Operaház művészei (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Opernhaus Zürich)

Sokszor láthatjuk, hogy egy nagyon jó és egy sikerületlen előadás között nem is olyan óriási jelentőségű dolgokban mutatkozik különbség: nem a pénz, a formanyelv vagy a radikálisan új gondolatok tesznek egy produkciót élményszerűvé. Ellenben rengeteg múlik az alkotók és az előadók hozzáállásán, elhivatottságán. Barrie Kosky csupán egyetlen, rendkívüli tettet hajtott végre: komolyan vette A víg özvegyet, annak műfaji sajátosságait és központi problematikáját. Ezáltal pedig megmutatta, hogy a szórakoztatás nem egyenlő az igénytelenséggel, és hogy a hosszú évek alatt elcsépelt darabok is szólnak valamiről. Művészi szempontból ez is olyan fontos mondanivaló, mint mindaz az emberi tartalom, amivel a főszereplők kacifántos egymásra találása során szembesülhettünk.

Fejléckép: Michael Volle mint Danilo és Marlis Petersen mint Hanna (fotó/forrás: Monika Rittershaus / Opernhaus Zürich)