Az elmúlt néhány évadban a Berlini Állami Opera rendre bemutatott egy kortárs operát, amely az intézmény megrendelésére készült. Két éve Eötvös Péter Sleeplesse is ebbe a sorozatba tartozott, most pedig egy újabb magyar vonatkozású premiernek örülhettünk. A francia szerző, Marc-André Dalbavie műve Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényéből készült, érdekes egybeesés tehát, hogy egyetlen évad alatt két, azonos irodalmi szövegen alapuló opera ősbemutatójának is tanúja lehetett Európa zeneszerető közönsége. Ráadásul a berlini előadást a külföldön működő magyar rendező, Márton Dávid állította színre (sőt a színlap tanúsága szerint már a mű létrejötte során is konzultált az alkotókkal), és egy rövid szerep erejéig felbukkant benne az intézmény társulati tagja, Kissjudit Anna is. Minden okunk megvolt tehát a kíváncsiságra.

Bár az Eötvös-mű kapcsán tanúi lehettünk, hogy a Krasznahorkai-regény sajátos nyelvezete és dramaturgiája ellenére is alkalmas operának, az epikus művek színpadra adaptálása mindig rejt magában buktatókat. Nem tudni, ez is szerepet játszott-e abban, hogy a darab megalkotói igen radikális dramaturgiai megoldással közelítették meg a témát. Az ellenállás melankóliájából készült előadás izgalmasan, de igen problematikusan egyesítette magában a különböző művészeti ágakat. Az események nagy része nem a nyílt színen, hanem a színfalak mögött felállított díszletszobákban zajlott, a közönség pedig egy hatalmas kivetítőn, mintegy valós idejű filmben követhette azokat.

közelről láthattuk Pflaumné kispolgári lakását (Amber Vandenhoeck tervezte a díszleteket), a giccses nippeket, a meggybefőtteket (amelyek inkább kandírozott cseresznyének tűntek), és az énekesek arcjátéka is hihetetlen részletességgel tárult elénk. A különböző síkok időnként interakcióba is léptek egymással, néha a színpadon megjelenő szereplők is nézték a vásznon történteket, de olyan is előfordult, hogy a vetítésben jelent meg több réteg, és a háttérben zajló események előtt láttuk az utcán bóklászó Valuskát. Máskor felbukkant a színen a kamera is, hogy közelről mutasson meg egy-egy a szemünk előtt fel nem táruló részletet.

Philippe Jaroussky (Valuska) és Sandrine Piau mint Pflaumné (Fotó/Forrás: William Minke / Berlini Állami Opera)

Kétség sem fér hozzá, hogy a koncepció mind elméleti, mind gyakorlati kidolgozásába elképesztő mennyiségű munkát fektettek az alkotók, ám több oka is volt annak, hogy ez mégsem bizonyult elegendőnek végig fenntartani a nézői figyelmet. Egyrészt színházban, színpadi előadást, tehát egy valós idejű, élő művészeti formát néző emberek számára nem tud elég érdekes lenni, ha szinte semmi nem történik közvetlenül a szemük előtt. Persze láthattuk Eszter úr zongoráját, és ahogy a férfi hangolta azt, vagy épp nézeteit fejtette ki, és még egy-két olyan fontosságú eseményt, mint Eszterné beszédét Pflaumné temetésén, de

Lehetséges, hogy a mű teljes egészében operafilmként feldolgozva jobban működött volna.

A kivitelezés hibái a darab gyengeségeivel is összefüggtek, maga a Dalbavie-opera is mutatott dramaturgiai fogyatékosságokat. Sőt, még az is kérdéses volt, beszélhetünk-e egyáltalán önálló műalkotásról, hiszen sem a zene, sem a szöveg nem mesélte el egészében a cselekményt, olyan üres helyek maradtak benne, amelyeket a vetítés töltött ki (vajon ha egy másik operaház is színre akarná vinni a művet, mit tudna kezdeni vele?). Bár a kortárs daraboknál a zene színházszerűsége fontos követelmény, a Dalbavie-kompozíció ennél sokkal jobban alárendelődött a történéseknek, egy idő után inkább csak egy-egy pont kiemelése, hangsúlyozása a funkciója. Bár akadt néhány önmagában is emlékezetes rész, főleg az énekszólamokban, elsősorban a Valuskának írt muzsikában, illetve Eszter úr jelenetében, ahol a zenekarban egy Bach-téma feldolgozását követhettük végig, a mű utolsó harmadában jóformán csak hirtelen megszólaló, drámai erejű akkordok jelezték, hogy most valami nagyon rossz történik.

A darab végének zenei kidolgozatlansága egybevágott a cselekményvezetés problémáival. Míg a mű első felében a részletekbe menő ábrázolás érdekessé tette a produkciót, alighanem az alkotók is rájöttek, hogy a rendelkezésre álló idő alatt ilyen alapossággal nem képesek végigvezetni a közönséget a cselekményen. Így a történet egyre homályosabb lett, a konkrét történések helyett mind több filozófiai fejtegetés szólalt meg, a szereplők maguk mondták el azokat a gondolataikat, amelyeket a regény függő beszédben ismertet. Talán mondani sem kell, hogy

a darab egy idő után nehézkessé, vontatottá vált. Ebben az is szerepet játszott, hogy a már említett teljességre törekvés mellett az adaptáció nem kapta meg azokat a hangsúlyokat, amelyek orientálnák a nézőt, miközben nagyjából színre került a cselekmény, kérdéses maradt, hogy mi ennek az egésznek a lényege, miért történik mindez, és nekünk mi közünk hozzá. A tendenciát két egyértelmű hiba erősítette: egyrészt mind a zeneszerzőnek, mind a rendezőnek az erőszak iránti óvatoskodása, csak nagyon sejtetve tudatták, éppen mi történik, így az nem volt képes igazán sokkolni. Másrészt Valuska – szó szerint ködbe vesző – további sorsa következtében nem nyílt lehetőség alakjának az eredeti műben megjelenő lehetséges értelmezéseire.

Philippe Jaroussky (Valuska), az előtérben Florian Eckhardt mint Férfi a vonatról (Fotó/Forrás: William Minke / Berlini Állami Opera)

Az előadás legnagyobb értékét az egészen kiváló szereposztás jelentette. Philippe Jaroussky pont annyira nem evilági lényt formál meg Valuskaként, mint amilyet a zeneszerző akkor képzelhetett el, amikor kontratenorra írta a szólamot. Az énekes bebizonyította, hogy bár ez a hangtípus hamar kopik, az övé még kifogástalan állapotban van, éterien gyönyörű, elragadó szólamformálást hallottunk tőle. Eszterné szerepében Tanja Ariane Baumgartner vokális és színészi produkcióját tekintve is egészen démoni volt, drámai szerepeken edződött, telt mezzoszoprán hangja, ha kellett, érzékien búgott, miközben jól megmutatta a figura végtelen közönségességét is. Ellenpontjaként az ugyancsak kiváló Sandrine Piau Pflaumné szerepében parádésan részletgazdag mimikájával és korlátlanul szárnyaló hangjával a legerősebb jelenetek motorja volt. A rengeteg további közreműködő közül ki kell emelni Florian Eckhardt néma szerepét, aki a vonaton történő zaklatási jelenettől kezdve, újabb és újabb felbukkanásain keresztül, szinte rezzenéstelen, rejtélyes, mégis roppant karakteres arcával hozzájárult a feszültség fokozásához. A Staatskapelle Berlin Marie Jacquot vezényletével igényesen és hatásosan muzsikált, feltehetőleg nem rajtuk múlott, hogy a zene nem tudott erősebb hatást gyakorolni.

Érdekes kísérletnek lehetett tanúja, aki megnézte a Berlini Állami Opera új produkcióját, Az ellenállás melankóliáját. És mint minden kísérletben, talán nem is kizárólag a siker számít, hanem mindaz a tapasztalat, amit jelen esetben művészetről, médiumokról, formanyelvről megtudtunk. A zene, a színház és a film társítása népszerű tendencia, amely alighanem sokféle formában fog még a jövőben megvalósulni. Egészen egyértelmű, hogy a mostani kombinációjuk is fontos mérföldkő volt ezen az úton.

Fejléckép: Sandrine Piau mint Pflaumné és Tanja Ariane Baumgartner mint Eszterné (fotó/forrás: William Minke / Berlini Állami Opera)