- Ha egy könyvet újraolvasunk, mást veszünk észre vagy tartunk fontosnak, mint az első olvasásnál, és ilyenkor előjönnek az első olvasás élményeinek, körülményeinek emlékei is. Ez így van a rendezésnél is? Foglalkoztatott-e valami más ebben a próbafolyamatban, mint korábbiakban?

- Mindenképp, bár a mostani rohanásban nem tudtam annyira felkészülni, mint annak idején, és nem volt időm az Anyeginhez kapcsolódó összes jegyzetemet újraolvasni. Arra gondoltam, hogy a konkrét hivatkozási pontokat talán elfelejtettem, de végül is az előadás kész van, tudom, miről szól, és tudom, mit akartam csinálni. Így más impulzusokat igyekeztem gyűjteni. Nagyon érdekelt, amihez korábban nem fértem hozzá: Csajkovszkij leveleit olvasgattam, főleg azokat, melyek az Anyegin születésének időszakában íródtak. Az olvasás és újraolvasás öröméről eszembe jut még valami. Van olyan ember, aki egyáltalán nem szeret olvasni, van, aki szeret olvasni, de ha elolvasott valamit, nem olvassa újra, és van, aki igen, mert ilyenkor új dimenziókat lát meg az adott műben. Ez a művészetre is vonatkozik: van olyan rendező, aki egy darabot egyszer rendez meg, és soha nem foglalkozik vele többet, és van, aki időnként visszatér egy-egy műhöz, mert ez új dolgokat hoz a felszínre. Ugyanez működik a közönséggel is. Van egy ismerősöm, azért szereti az előadásaimat, mert megnézi, és azt érzi, hogy legalább négyszer-ötször meg kell néznie, hogy a benne lévő dolgokból mindent észrevegyen. Ugyanakkor van olyan néző, aki azért nem szereti az előadásaimat, mert ahhoz hogy megértse, többször kell megnézni. Én azok közé tartozom, akik nagyon élvezik, ha újraolvasnak egy könyvet. Soha nem lesz ugyanaz.

- Voltak-e olyan részletek a miskolci előadásban, amit hibának éreztél és most változtattál rajtuk? Érdekelt-e az akkori kritika véleménye?

- Nem érdekelt. Ebben az előadásban valamit el akartam mondani, és ugyanarról szeretnék beszélni most is. Ha valaki azt mondja, hogy erről nekem ne beszéljenek, azzal nem tudok mit kezdeni. Felmerült például, hogy ez előadás tele van szimbólumokkal, amiket nem lehet érteni. De a szimbólumokat soha nem lehet érteni, mindig van egy árnyékos oldaluk. A szimbólum sosem fedi fel teljesen a valóságot. Mindenkinek kicsit mást jelent, másféle jelentéstartalmat tükröz, más irányt mutat. Így ezt a kritikát nem tudom a kritikaként elfogadni. Ennek a műnek olyan hátsó, mögöttes gondolati világa van, amit talán nem is érdemes pucéran megmutatni. Pucér alatt azt értem, hogy Csajkovszkij nagyon rejtőzködő zeneszerző, gondolatait, érzéseit elrejtette a műben. Ezt elő lehet villantani, le lehet leplezni feketén-fehéren. De azt gondolom, a zeneszerző szándékosan bujkál a különféle szerepekben, és ha ezt le akarjuk leplezni, szembemegyünk a műnek a gondolatiságával, szándékával.

- Az előadás fotóit nézve ez a világ erőteljesen szimbolikus, szürreális, mely hangulatában engem a Vérnászra emlékeztet. Nagyon más világ, mint például az Elektráé. Azt az időszakot másik korszaknak tekinted a pályádon?

- Nem korszakról, inkább stílusnyelvről van szó. Az ember keres egy nyelvezetet, egy gondolkodásmódot. Hol elege lesz a sokból, és a kevés felé fordul, hol a kevésből lesz elege, és ismét sokat akar. Az Anyegin a Vérnász és a Peter Grimes környékén született előadás, és nyilvánvalóan felfedezhetőek bennük olyan hasonló dolgok, melyeket akkoriban kezdtem kipróbálni. Olyan ez, mint amikor a gyerek elkezdi kipróbálni az életet: rászokik szavakra, gesztusokra, játékokra, egy darabig ezt játssza, aztán megunja, talál új szavakat, új játékokat, és a régiek már nem érdeklik többé. Számomra érdekes, hogy hogyan jöttek elő korábban már kipróbált elemek intenzívebben, egységesebben vagy logikusabban az Anyeginben. És hogyan születtek meg az Anyeginben olyan gesztusok, melyek dominánsabbá váltak később. Az érdekel, hogy ezek a motívumok hogyan hatnak egymásra.

- Mi fogott meg annak idején Csajkovszkijban?

- Ez egy nagyon kegyetlen zene. Azt szokás gondolni, hogy ez egy finoman melankolikus, búbánatos történet, de ehhez képest nagyon kegyetlen zenei struktúráról van szó. Ha azt mondom, hogy ez a mű boldogtalanságról, kiúttalanságról szól, az közhelyszámba megy. Ennél sokkal érdekesebb kérdés, hogy amikor Csajkovszkij ezzel az operával dolgozott, leveleiben azt írta ismerőseinek és barátainak, hogy tisztában van azzal, hogy ez az opera nem lesz sikeres. Mégis azt érezte, hogy meg kell írnia, és hogy ez lesz élete egyik legfontosabb műve. Csajkovszkijnak személyes kapcsolata van a szereplőkkel. Az elemzők sokszor keresik, hogy Csajkovszkij melyik szereplővel azonosul. Azt gondolom, hogy mindegyikkel. Sokkal szűkebb a szereplőgárda, mint Puskinnál, és önmagáról árulkodik, hogy Csajkovszkij miért épp ezeket a szereplőket és jeleneteket tartja fontosnak. A mű vallomás, a szerző minden lehetőséget, minden szerepet megragad a darabban, hogy saját szenvedéseiről, gyötrelmeiről beszéljen, hol az egyik hol a másik szereplő bőrébe bújva. Csajkovszkij tudja, hogy ez nem egy hagyományos opera, ezért lírai képeknek nevezi művét, és ezt a darabot nem operaénekeseknek szánja, hanem fiataloknak, konzervatóriumban tanuló növendékeknek. Azt mondják, ez a darab meghal, ha ezt operaénekesek adják elő. Amikor a Bolsoj Tyeatr neves énekesekkel bemutatta, meg is bukott.

(Az interjú első része a kapcsolódó linkre kattintva, a befejező rész pedig holnaptól olvasható a fidelio.hu oldalon.)