– Január 14-én az Operaházzal együttműködésben mutatják be Budapesten a Kolozsvári Magyar Opera előadását, az Oberont. A kolozsvári előadással kapcsolatban akadtak nehézségek – hogyan sikerült ezeket áthidalni?

– Az a paradox helyzet állt elő, hogy egy nagyon sokszereplős és színpadra állítását tekintve is rendkívül nagyszabású operaelőadást kellett létrehoznunk különböző kultúrpolitikai okoknál fogva financiális háttér nélkül. Ennek ellenére mégis pompázatos lett az eredmény. A laikusok nehezen értik, hogyan lehet belső tartalékokból hihetetlen átcsoportosításokkal, különleges anyagfelhasználásokkal létrehozni egy ilyen különlegesen látványos produkciót. Ennek sok kulcsfigurája van, elsősorban a darab vizuális megjelenítéséért felelős két tervező: a díszlettervező, Lőrincz Gyula, aki egy önmagában is helytálló képzőművészeti alkotásegyüttest hozott létre a darab szereplőiként is funkcionáló óriásrovarok képében. Bámulatos munkát végzett a jelmeztervező, Ledenják Andrea és asszisztense is, aki a jelmezek tárgyi kiegészítőit – fejdíszeket, maszkokat – a produkción szinte túlmutató színvonalon alkotta meg.

DSC8005 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

– Weber nevét hallva az átlagos embernek többnyire a Bűvös vadász jut eszébe, pedig ezen kívül még hat operát írt. Mit lehet elmondani az Oberon zenéjéről? Mennyire állítja nehéz feladat elé az énekeseket vagy a zenekart a darab?

– Az Oberont – annak ellenére, hogy korának egyik legjelentékenyebb zenéje, gondoljunk csak a koncertműsorokon rendszeresen szereplő nyitányra – nagyon ritkán játsszák. Ennek elsősorban az az oka, hogy

nyaktörő vokális mutatványokra van szükség ahhoz, hogy el lehessen énekelni.

Nagyon ritka egy társulat életében az a történelmi pillanat, amikor ezeket a nagy szerepeket ki lehet osztani – Kolozsváron ez most éppen így van. Egy nagyformátumú szopránra és tenorra van szükség ehhez a műhöz, akik nem csak művészileg, de fizikailag is hatalmas terhelést kell kiállniuk. Önmagában a két nagyária opera az operában. Emellett a kórus is gyakorlatilag csak gyors öltözésekre tűnik el a színpadról, tagjai folyamatos igénybevételnek vannak kitéve. Mindehhez hozzájön egy virtuóz zenekari faktúra, amelyet szintén nagyon magas színvonalon valósít meg Jankó Zsolt vezényletével zenekar. Mindent összevetve mondhatjuk, hogy a Kolozsvári Magyar Opera azokat a hiányokat pótolja, amelyeket a nagyrepertoár óhatatlanul hordoz magában.

Az Oberonnak a magyar operatörténet szempontjából is nagy jelentősége van. Erkel számára nagyon fontos volt ez a darab, amelyet már az Operaház felépülése előtt is játszották a hajdani Nemzeti Színházban. Egy hallatlanul izgalmas korszak műve, amelyet nem szoktunk igazán figyelembe venni az operatörténet nagy íveinek felvázolásakor, pedig egy kulcsidőszak, amikor Weber nem kisebb tettet hajtott végre, mint hogy hidat képezett a német zenés színház kultúrkörében Mozart és Wagner között. Hihetetlenül izgalmas az Oberonban, hogy mennyire jelen van még a mozarti Singspiel szellemisége, de már feszegeti annak határait.

Carl Maria von Weber

– Weber a Covent Garden rendelésére írta az operát. Mennyiben fedezhető fel az angol zene hatása a darabban?

– A mű furcsaságai, tulajdonképpen ügyetlenségei éppen ebből a megfelelni akarásból származnak, ti. hogy Weber az angol tradíciónak megfelelően akart komponálni.

Dramaturgiai értelemben ez egy nagyon nehezen kezelhető opera, feladja a leckét a rendezőnek.

Az ember belekényszerül egy tablószerű szerkesztésbe: Weber száguldozik térben és időben, nem is nagyon értjük, mi volt előbb és mi később, egyáltalán hol vagyunk – az eurázsiai, afrikai térségben játszódik a mű egy sajátos, primér globalizációt teremtve. Erre persze van példa már a barokkban és később Mozartnál is, de ezt a fajta tudatos 19. századi értelmiségi attitűdöt először igazán Webernél tapasztalhatjuk.

DSC8002 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

– Említette, hogy nagy feladat elé állította a darab színrevitele. Mit tudna elmondani még a rendezésről?

– Mindent összevetve nagyon meghálálja a mű a törődést. Az eddigi tapasztalatok rettenetesen megleptek minket, nem számítottunk arra, hogy a közönség ennyire fogja szeretni az Oberont. Realisztikusan mindössze arra számítottunk, hogy egy operaritkaságnak kijáró lelkesedéssel fogadják majd, de hogy ilyen hatást tudjuk elérni a közönségnél, arra nem számítottunk. Ez a legnagyobb jutalom ezért az irdatlan munkáért. Nem említettem még a koreográfust, Jakab Melindát, aki szintén hihetetlen munkát végzett: önmagában összefésülni a balett- és énekkar mozgásvilágát egy nagyon komoly teljesítmény. Emellett rákényszerültünk arra, hogy kiváltsuk a terjedelmes prózai részeket – ami talán a legnagyobb tehertétele a darabnak – két bohóc vénájú fiatal színésszel, ami végül hallatlanul jól sikerült. Tulajdonképpen leszinkronizáljuk a történéseket, így ezek a részek is üde színfontjai lettek az előadásnak. Mai fejjel elképesztő abba belegondolni, hogy nem kevesebbre vállalkozott Weber, mint hogy a Szentivánéji álmot és az Ezeregy éjszakát összeházasítsa. Volt valami különös intellektuális lelkesültség a korban, amelyik éppen ebben az időben próbálta a klasszika béklyóit levetkőzni. Maga a munka is nagyon élvezetes volt, megtalálni a módját, hogyan lehet majdnem gyermeki logikával egymás mellé rendelni ezeket a hihetetlenül távol eső világokat. Kíváncsi vagyok, milyen lesz az előadás pesti fogadtatása.

– Mi lesz az operaházzal közös produkció újdonsága?

– A már említett csökkentett finanszírozás nagyját is az Opera adta a produkcióhoz az éves együttműködési szerződés keretein belül. Minden évben egy olyan különleges vállalkozást, amelyet egyébként a budapesti Operaház nem tűzne ki, a Kolozsvári Opera megvalósítja. A tavalyi koprodukcióban az első magyar operának tartott Ruzitska-művet, a Béla futását újítottuk fel és adtuk elő Orbán György Pikkó hertzegével párba állítva. Egyébként ezt újra műsorra tűzte az Operaház.

– Izgalmas vállalkozás egy 19. századi operát egy kortárs művel párba állítani.

– Orbán azt a 18. századi szövegkönyvet használta fel, amely a ténylegesen elsőnek tartott magyar operának a librettója volt, csak éppen ennek zenéjéből egy hang sem maradt fenn. Mindezt kiegészíti a Primaverára hozott produkció, amely idén talán a Boldogasszony lovagja lesz. Kolozsvár immár második évtizede megtalálta azt a mezsgyét a magyar operajátszásban, amit senki eddig nem csinált.

DSC7964 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

– Az említett Boldogasszony lovagját, az első vígoperáját a CAFe Budapest keretén belül mutatták be idén októberben. Milyen volt ennek a fogadtatása?

– Minden várakozást felülmúlt. Éppen az jelentette a problémát, hogy nem használtuk ki eléggé a Szent László-év által nyújtott lehetőséget, hogy többször előadjuk, hiszen egy kortárs művel az ember mindig nagyon óvatos.

Célom volt, hogy egy olyan népoperát hozzak létre, amelynek a család a célközönsége, hogy lehessen az előadásra gyerekeket is hozni.

Ugyanakkor rendkívül virtuóz a darab, a társulat brillíroz, egészen pazar dolgokat művelnek. Ameddig ez a telitalálat szereposztás működik, addig nagyon jók a kilátások.

– Konkrét énekesekre írta az operát?

– Komponálás közben, ha nem is egy konkrét énekesre, de mindig gondolok legalábbis egy típusra. Ebben az esetben a fiatal női szerepet eredetileg Pasztircsák Polinának írtam, aki a Spiritiszták című operámban játszotta a főhősnőt, de aztán egy olyan nagyszabású szerződéshez jutott, amelyre egyszerűen nem mondhatott nemet. Így viszont egy rendkívüli fiatal énekesnőt avattunk Antal Lívia személyében, aki a legteljesebb mértékben hozta azt, amit Polina tud.

– Manapság nagyon sok magyar zeneszerző ír operát. Mit gondol, létezik magyar operastílus, és ha igen, az ön operái képviselik ezt?

Valóban kijelenthetjük, hogy operabumm van.

Én annyiban különbözöm másoktól, hogy borzasztó erősen ragaszkodom az operatörténeti tradícióhoz. Vagyis úgy írok operát, hogy a saját munkásságomat levezetem zenei örökségemből. Az elmúlt harminc évemnek talán a legfőbb tapasztalata, hogy operát csak úgy érdemes írni, ha van egyfajta gesztusközösség a közönséggel. Azt gondolom, hogy az emberek akkor szeretnek operába járni, ha bizonyos már hallott és látott motívumokkal találkoznak és ahhoz képest új az, amit látnak. Ha felkínálom, hogy felismerjenek dolgokat a saját életükből, előzetes tudásukból, akkor mellém fognak állni. Ez számomra nagyon fontos. Operaszerűség nélkül nem érdemes operát írni. Nyilván van, aki számára izgalmas, mert magával a műfajjal menne szembe, de én opera operát akarok írni. Persze minden alkotóban van egy újítási késztetés, de én ebben csak úgy hiszek, ha ez valóban szervesen kötődik az örökségünkhöz.

DSC7946 (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)

Olykor kifogás velem szemben, hogy nem vagyok elég kortárs vagy avantgárd, de én azt gondolom, hogy most élek, tehát kortárs vagyok ezzel a fajta intonációval annál is inkább, mert karmesterként, zongoristaként vagy rendezőként sok pályatárs munkáját előadom. Pontosan tudom tehát, miről van szó és nagy szeretettel, olykor bámulattal dirigálom ezeket a darabokat, de én sokkal inkább kiszolgáltatott vagyok annak az örömnek, amit az előadó érez azáltal, hogy az én zenémet játssza. Nekem ez az elégtétel. Azt gondolom, hogy a jövő ezeket a szembenállásokat fel fogja számolni, hiszen az egész zenetörténetnek ez a tanulsága. A '80-as évek végén egy tektonikus mozgás jött létre a zeneszerzők világában: egyszerűen elegük lett a zártkörű hangversenyekből, az egymásnak komponálásból és az előadók idegenkedéséből. Szerte Európában, de talán minálunk különösképpen létrejött egyfajta önvizsgálat. Van bennem egy kis felsőbbrendűségi érzés a magyar zeneszerzést illetően.

Végigkövetve az elmúlt évtizedek trendjeit lényegesen jobbnak tartom a magyar zenét az európai átlagnál.

Ezért is gondolom, hogy érdemes összefogva mindenkinek járni a maga útját, amely bármerre is tartson, a kiindulópont mégis csak egy nagyon magasrendű szakmai tudás.