Miközben a közönség egy része a rendezőket okolja az opera műfajának feltételezett végromlásáért, egy érdekes tendencia kezd kibontakozni a nemzetközi színtereken. Egyre többször látni olyan előadásokat, amelyek meglepő vizuális elemek mellett adják vissza a mű eredeti cselekményét és gondolatvilágát. Nem állítom persze, hogy a külsőségek egyáltalán ne bírnának jelentésképző erővel, ugyanakkor ha egy azonos emberi tartalom a színpadra állításokban csupán annyiban különbözik egymástól, hogy a szereplők ókori tógát, reneszánsz öltözetet vagy modem kosztümöket viselnek, radikális eltérések nem fordulhatnak elő. A folyamat alighanem legismertebb képviselője Calixto Bieito, aki néha már szinte szájbarágósan mutatja meg, amit amúgy is tudunk a kérdéses darabról, de nemrég hasonlót figyeltem meg Davide Livermore pármai Trubadúrjában, és most Barrie Kosky müncheni Denevérjét is egyértelműen ebbe a kategóriába lehetett sorolni.
Meglehet, az Orlovszky-bálban felbukkanó, nemi kategóriába nem sorolható figuráktól néhányan meghökkennek,
de hol vagyunk már Katharina Wagner tizenhat évvel ezelőtti, sárból embert gyúró Beckmesserétől (a híres bayreuthi Mesterdalnokok-produkciót idézve)?
Az operett (mint színházi szempontból érdekes műfaj) egyfajta reneszánszát elhozó Barrie Kosky A denevért A szentivánéji álom parafrázisaként találja. Röviden összefoglalva, a kispolgári életet élő házaspárnak, Rosalindának és Eisensteinnek ki kell lépnie az általuk ismert világból és morális keretekből, hogy reménytelenül megfeneklett életükben tovább tudjanak haladni. Az álom motívuma már a nyitány alatt megjelenik, amikor a férfi főszereplőt szürreális denevéralakok űzik végig Bécs utcáin. Azon az illuzórikus, talán csak a fejében létező városon keresztül, amelyet már az első pillanatban erősen torzító tükrökben láthatunk, és amelynek papírdíszletei a második felvonás végére lefoszlanak tartóállványaikról.
Georg Nigl mint Eisenstein (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
Két ponton azonban már a házaspár régi életében is megjelenik valamiféle szabadabb, korlátoktól mentes lét igénye. Az egyik ilyen motívum a művészek személyisége / társasága / szerelme iránti vágyakozás. Rosalinda esetében egyértelműen ilyen figura egykori udvarlója, Alfréd (akihez mégsem ment feleségül), míg Eisenstein a táncoslányok által képviselt, szabad szerelmet keresi. A téma másik felbukkanását a mintegy az egzotikum funkcióját betöltő, magyaros utalásokban érhettük tetten.
Az előadásban a bécsiek egyfajta zabolátlan, szenvedélyeinek élő népként tekintenek nem is olyan távoli szomszédaikra
(ahogy valószínűleg Strauss idejében is történhetett), ez pedig kifogyhatatlan humorforrást jelent. A Budapestről érkező látogató már-már úgy érzi, mintha ezeket a vicceket és célzásokat személyesen neki címezték volna, hiszen sokszor olyan gyorsan zajlanak az események, hogy a közönség magyarul nem tudó tagjai kicsi eséllyel érthették meg mindet.
Milyen is az a bál, ahová a szereplők mind elvágyódnak? Valóban mentes mindenféle egyértelműen körülhatárolt kategóriáktól és korlátoktól. Sem Orlovszky herceg, sem a báli társaság öltözködése és fizimiskája nem mutat egyértelmű jelzéseket az illető nemére – vagyis éppenséggel mindkettőre utal. Színpompás tolldíszek, csillogó-villogó ruhák és cipők, rózsaszín, lila, arany, ezüst és egy igen provokatív árnyalatú zöld látható mindenütt, a herceg és a tömeg tagjai pedig ugyanilyen csillogó műszakállat viselnek. De ugyanígy nem léteznek nemek annak tekintetében sem, ki kihez vonzódik, Eisenstein a saját feleségén kívül az említett mulatozók közül többekkel is összegabalyodik, ő és Frank fogházigazgató másnap reggelre pedig megőriznek néhány elemet az öltözékükön (illetve annak helyén) a bál vizuális elemeiből.
Nehéz szabadulni, hiszen a bál olyan hely, ahol mindenki kilóg a sorból, ezért senki nem lóg ki.
Ahol mindenki önmaga lehet, és egy nagy családként egyesülhet a többiekkel. Legalábbis erre vágynak, megint csak nem Barrie Kosky, hanem az eredeti mű fontos slágere szerint. Vajon boldog lehet még Rosalinda és Eisenstein mindazok után, amin keresztül mentek? Erre sem kapunk egyértelműbb választ az előadásban, mint magában a darabban.
Jelenet A denevér második felvonásából, középen Martin Winkler, Diana Damrau, Georg Nigl, Miriam Neumaier és Katharina Konradi (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
Amellett, hogy a produkció komoly kérdéseket vet fel arról, milyen szerepet töltenek be a társadalmi korlátok az életünkben, és miért fontos, hogy időnként levessük őket, az első pillanattól az utolsóig remekül szórakoztat. Igazából ezen a téren sem találkozunk semmilyen újszerű vagy meglepő megoldással, szemkápráztató koreográfiákat látunk (Otto Pichler munkái) és a klasszikus vígjátéki eszköztár elemei jelennek meg. Igaz, Frosch szokásos prózai jelenete helyett szteppszámot ad elő, sőt nem is egy van belőle, hanem mindjárt hat, a csetlő-botló figurák közti dinamika pedig leginkább a bohóctréfákra hajaz. Ugyanakkor a rendező pontosan érezte, melyik figura esetén mi fér bele a bolondozásba, hiszen például Rosalinda, bármennyire is komikus szereplő, mégis rendelkezik némi tartással, Eisenstein pedig a szemünk láttára veszti el annak lehetőségét, hogy túlságosan komolyan vegye magát. Jó volt látni, hogy a művelt és hozzáértő müncheni közönség mennyire „vette a lapot”, nemcsak feszengés nélkül merték jól érezni magukat, de még az interaktív, tapsolásra vagy a hallgatóság válaszaira épülő részekbe is beszálltak.
Az előadást a Bajor Állami Opera főzeneigazgatója, Vlagyimir Jurovszkij vezényelte, aki vérbeli színházi emberként elképesztő figyelmességgel támogatta a színpadi eseményeket. Egy ilyen eseménydús produkcióban, ahol az énekeseknek bonyolult mozgásokat kell kivitelezniük, kisebb pontatlanságok óhatatlanul előfordulnak, ám a karmester az első szétcsúszott hang után azonnal reagált, és újra összerántotta a zenei anyagot. Ebben persze nagyszerű partnere volt a Bajor Állami Opera kiváló Zenekara is, akik a legkisebb jelzésre is mentek utána, pedig Jurovszkij egyáltalán nem vezényelt szájbarágósan, az ének nélküli részekben pedig néha igen intenzív tempókat követelt. Egyesek kifogásolták, hogy a dirigens nem olyan energiával szólaltatta meg a darabot, mint ahogy megszokták, én inkább úgy mondanám, szélesebb kifejezésbeli skálát járt be. A nyitányban például a színpadi történésnek megfelelően szinte
álomszerű, finom vonalakkal megrajzolt kontúrokkal indította a muzsikát, és fokozatosan pörgette fel annak megfelelően, ahogy Eisenstein víziói egyre hajmeresztőbbekké váltak.
Később aztán az előadás zenei csúcspontjai csak úgy sisteregtek. Meg kell még említeni a Bajor Állami Opera nagyszerű Énekkarát is a szép, egységes, telt hangzásért. Külön elismerés illeti őket, hogy miközben a változatos színpadi eseményekben őrájuk is jócskán hárult feladat, énekük soha nem szenvedett csorbát.
Georg Nigl mint Eisenstein és Diana Damrau mint Rosalinda (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
A produkció kiváló előadógárdával került színre, különösen a főszereplő párt alakító két sztárénekes brillírozott. Georg Niglre a novemberi, bécsi Ligeti-előadás után ismét igen összetett zenés színházi feladat várt, ám alakítása ezúttal is rendkívüli élményt okozott. A bariton arcjátéka tanulmányba illő, egyetlen fintorával is képes volt nevetésre késztetni, a nála nagyobb erőknek kiszolgáltatott kisember megformálásában pedig a zsáner legnagyobbjait idézte. Hangját is a karakternek és a szituációnak megfelelően torzította, a legkisebb árnyalatokat is a komplex produkció szolgálatába állítva. Partnereként Diana Damrau tündökölt, aki a 23-i premieren debütált Rosalinda szerepében.
Az énekesnő a korábbi kalandozások után, úgy tűnik, az operett műfaját is teljes mértékben meg kívánja hódítani,
nemrég lemezt is kiadott kevésbé ismert darabok részleteivel (és erre a tematikára épül májusra tervezett, budapesti koncertje is). Az elhatározás érthető, hiszen a világhírű koloratúrszoprán egyfelől kiváló komika, szórakoztató színészi játékkal, másrészt páratlanul szép, aranyfényű hangjához remekül illenek ezek a sokszor könnyed tartalmuk ellenére is igen igényes énekelnivalók. Rosalindája is egyszerre volt könnyed, csábító, de okos és érzékeny nő, Nigl mellett az előadás másik motorja.
Az operaélet viszonylag friss felfedezettje az Adélt éneklő Katharina Konradi, ám aki eddig még nem jegyezte meg a nevét, most mindenképpen tegye meg, a fiatal szoprán könnyed, szép színű, a legfelső lágéban is ragyogóan szóló hanggal rendelkezik, éneke és játéka elevenségének köszönhetően egészen biztos, hogy a legnagyobb operaházak előadásaiban találkozunk még vele. Frank szerepét Martin Winkler elképesztően szórakoztatóan és mulatságosan formálta meg. Mivel szólama nem különösebben bonyolult, ellenőriznem kellett, valóban énekes játszotta-e a karaktert, nem pedig színművész, operaszínpadon annyira ritkán látni ilyen eleven és magával ragadó alakítást. Winkler mintha a kisujjából rázná ki a komikus megoldásokat, magától értetődő természetességgel, minden megjátszástól mentesen vezette a közönség figyelmét, hogy aztán a legkacagtatóbb fordulatok lepjenek meg minket. Ki kell még emelni Sean Panikkar remek tenoristaparódiáját Alfréd szerepében, Andrew Watts excentrikus Orlovsky hercegét, valamint Max Pollakot a szteppelő Frosch megformálásáért.
Martin Winkler (Frank fogházigazgató), Georg Nigl (Eisenstein) és a hat Frosch (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
Sokszor felmerül az a panasz a művészi produkciókkal kapcsolatban, hogy a közönség egy része csupán szórakozni szeretne, és a túl bonyolult, folyamatos aktív befogadást követelő előadások ezt nem teszik lehetővé számukra. Természetesen nem minden mű alkalmas arra, hogy egyszerre mulattasson és gondolkodtasson el, ám a Bajor Állami Opera Denevérje bebizonyította, hogy a két törekvésnek nem szükséges össze nem találkozó utakat követnie. Hiszen a nevetés nemcsak felüdíti a lelket, hanem világértelmezési forma is, amely megmutatja, hogy mindent többféle nézőpontból lehet megközelíteni.
Fejléckép: Jelenet A denevér második felvonásából, Orlovsky szerepében Andrew Watts (fotó/forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
hírlevél
