- Gazdag prózai és zenés színházi pályafutására visszatekintve, mit jelent az Ön számára az opera műfaja?

- Az operán nevelkedtem. A Magyar Állami Operaháznak már hatvankét éve vagyok a munkatársa. Tizenkilenc éves koromban kerültem oda ösztöndíjas rendezőnek. Házy Erzsébet, Melis György, Gáncs Edit és én voltunk az első ösztöndíjas csapat. Az opera az otthonom, a műfajom. Ezen belül is fontosnak tartom a Magyar Televízió zenés színházában végzett operarendezéseimet. Közülük is a legjelentősebbek A sevillai borbély, a Hoffmann meséi, a Cosí fan tutte, a Fidelio és a Szöktetés a szerájból.

- Szinte pontosan hatvan évvel az első rendezése, a szegedi Windsori víg nők után vitte színre Debrecenben A sevillai borbélyt. Miért fókuszálta Rossini vígoperáját a pénzre?

- Azért szól a pénzről, mert nincs az operairodalomban még egy darab, a melyben ennyi rengeteg szó esne a pénzről. Rossini és a szövegírója a kezdeti, felfelé ívelő kapitalizmusban írták A sevillai borbélyt, míg Mozart a Figaro házasságát még a feudális körülmények között. Debrecenben átütő sikert aratott, nem lehetett jegyet kapni, az előadások végén őrült ünneplés volt. Furcsa félév áll mögöttem három bemutatóval, három különböző műfajban. Kazahsztánban, Almatiban A víg özvegy, Veszprémben az Iphigenia Auliszban és A sevillai borbély Debrecenben. Az 2012/ 2013-as szezonban három ország öt városában összesen tíz darabom van műsoron.

- Ezek közül melyik rendezését emelné ki?

- A veszprémi Iphigenia nagyon fontos, aktuális darab, nagyszerű színészekkel. Emellett annak is örülök, hogy jelenleg Szentpéterváron három zenés darabom van a színház műsorán, A víg özvegy, a Madame Pompadour és A montmartre-i ibolya.

- Ezekben, a kultúrára nézve nehéz időkben hogyan gondol vissza azokra az évekre, amikor a budapesti Operaházat vezette?

- Nagy szeretettel gondolok vissza, mert nagyszerű művészek és remekművek között töltöttem az életemet. Nem vállalkoztam arra, hogy teljesen új utakra vezessem az Operát. Három dologra vállalkoztam, és úgy hiszem, mindegyiket teljesítettem. Elhatároztam, hogy minden évben bemutatok egy új magyar művet, ami megvalósult az igazgatásom alatt. A másik elhatározásom az volt, hogy elviszem a színházat jelentős külföldi utakra, Japánba, Thaiföldre, Hollandiába, Angliába. A japán vendégjáték mindmáig folytatódik, az előadások száma már kétszáz felett jár. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy humánus légkör volt a színházban. Az emberek nem szorongtak, féltek, otthon érezték magukat.

- Bizonyára ez abból is fakad, hogy kívülről- belülről ismeri a színházat, a színészeket...

- Rólam már leírták, hogy megélhetési színházat csinálok. És ez valóban így van. Nekem mindig rendkívül fontos volt, hogy a közönség jó közérzete mellett a tagságé is biztosítva legyen.

- Hiányolja a mai repertoárból a kortárs magyar műveket?

- Az igazgatásom alatt sok fiatal énekes és rendező tehetség tűnt fel, mint például Kovalik Balázs. Optimistább a véleményem. Nagyon jó dolog, hogy megnyílt újra az Erkel Színház, méghozzá hangsúlyozottan népszínházi karakterrel.

- Milyen kihívást jelent jövőre A varázsfuvola színrevitele?

- Tulajdonképpen elég konzekvensen egyfajta nyelven szólaltam meg, aminek főleg a kritikusok nem mindig örültek. Ennek a lényege az, hogy az operában nagyon agresszíven két szélsőség nyer teret. Az egyik halálosan konzervatív, és mindig mindent úgy csinál, ahogy tegnap. A másik mindent kiforgat, mindenből valami egészen mást akar, mint amit a szerző leírt. Én mindig egy harmadik utat jártam, azaz ragaszkodtam a szerzői szándékhoz, de közben beletettem a magam újításait. Nem agresszíven, nem a mű ellenére, de mégsem leragadva a kizárólagos hagyománynál. Ezt igyekszem folytatni A varázsfuvolával is.