Kondor Kata: Eötvös Péter az élő cáfolata annak a tételnek, miszerint a zenei alkotótehetség és az irodalmi fogékonyság ne járhatna együtt, világhírű komponistánk jó pár alkalommal merített már a világirodalom legragyogóbb alkotásaiból. Magyar nyelvű szövegre azonban most először komponált operát, már csak ezért is fokozott várakozás előzte meg a Valuska ősbemutatóját, amelyre december 2-án került sor az Eiffel Műhelyházban, a Magyar Állami Operaház produkciójában. A muzsika rajongói mellett azonban azok is eljöttek, akiket érdekelt, vajon milyen zenés színházi előadás született egyik legnagyobb élő szerzőnk, Krasznahorkai László kultuszregényéből, Az ellenállás melankóliájából. Éppen ezért döntöttünk úgy, hogy együtt írjuk ezt a cikket a könyvrovatot vezető kollégámmal, Varga Bencével, akinek ráadásul ez volt az első operaélménye is. Rögtön ezzel is kezdeném: Bence, miért érdekelt ennyire, hogy lesz egy sikeres regényből opera?

Varga Bence: Az ok, amiért úgy éreztem, mindenképp látnom kell, hogyan valósul meg színpadon ez a történet, nagyon egyszerű: Az ellenállás melankóliája a kedvenc regényem. Hibátlan remekműnek, egy korszak lenyomatának tartom az európai szellem zsákutcáiról, az önmagától és az igazság keresésének lehetetlenségétől megiszonyodó ember válságáról. Bármikor olvasom, nem találok rajta fogást. Remekül egyensúlyoz a komédia és tragédia határán, egyszerre emelkedett, a létezés teljességét bemutatni kívánó szövegirodalom, és egyszerre fordulatos, izgalmas történet.

Mindezt Krasznahorkai László bravúros, a világ összetettségét mímelő lírai körmondatai koronázzák meg, amelyek szélsőséges, megkérdőjelezhetetlen – vagy mondjam úgy, a szerző kedvenc kifejezésével élve: megfellebbezhetetlen – kijelentéseikkel gyakorlatilag egy prófécia erejével tárják elénk a történéseket. Az író minden egyes mondata egy-egy önálló univerzum. Számomra tehát a kérdés az volt, vajon lehetséges-e a könyv összetettségét a zene segítségével újrateremteni a színpadon. Hiába vagyok tökéletesen botfülű, azt hiszem kijelenthetem, hogy sikerült. Cáfolj meg, Kata, ha nem így látod!

Jelenet a Valuskából (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

KK: Nem cáfollak, mert azzal együtt is, hogy biztos vagyok benne, a darab mélyebb ismerkedést igényel (pedig én másodjára is megnéztem az előadást), úgy érzem, hogy egyfelől sikerült átadni a regény nagyon gazdag jelentéstartalmát, másfelől – ami legalább ilyen fontos, és talán szükséges előfeltétel is az előbbihez – önállóan működő, autonóm műalkotás jött létre. Eötvös Péter nagyon erős színházi érzékkel rendelkező zeneszerző, épp a Valuska kapcsán nyilatkozta, hogy az eddigi munkásságában mindig jelen volt a színház, ugyanakkor legújabb operájában művészetének két fontos irányvonala találkozik. Egyrészt ott vannak a nagyon erős társadalomkritikai éllel rendelkező, tűpontos karaktereket megjelenítő operái, rendkívül funkcionális színházi zenével, mint például Az aranysárkány, másrészt erősen mitikus látásmódja is számos művében megjelenik, erre az operák közül talán a Lady Sarashina lenne a legjobb példa.

Te, aki szinte kívülről tudod a regényt, hogyan láttad a darabnak ezt a két jellemzőjét, illetve az opera és az előadás dramaturgiai felépítését?

VB: Rettentően élveztem, hogy sikerült összehangolni ezt a két szemléletet. Remekül domborították ki a történet humorát, ami elsősorban a karakterek esendőségében érhető tetten: a kicsinyes, szűklátókörű, kizárólag végletekben gondolkodó figurákat valóban nem nehéz egyfajta társadalomkritikaként értékelni. Ugyanakkor a zenének köszönhetően minden egyes nevetséges szituációra rátelepszik valamiféle baljós nyugtalanság is, annak az előjele, hogy korlátoltságuknak ezúttal súlyos tétje van. Mert bárhogy is nézzük, ebben a történetben többről van szó, mint hogy néhány vandál tönkreveri a várost: egy világrend bukásának és egy újabb megszületésének vagyunk a szemtanúi, ha csak kisvárosi körülmények között is.

A lebontás és újjáépítés gesztusa egyébként különleges módon is megjelenik az előadásban: a darab rendkívül szórakoztatóan játszik Krasznahorkai már említett, végletes kifejezéseivel, amelyeket a karakterek szótagokra szedve, majd újrafogalmazva énekelnek. Ezzel nem csupán a könyv nyelvi stílusát képesek érzékeltetni, de egyúttal fontos, központi motívumot is teremtenek.

Mivel a regény végtelennek tűnő mondatok, kölcsönhatások és gondolatok óriáshálója, tartottam tőle, vajon mennyit lehetséges mindebből megőrizni. Éppen ezért nagyon örültem, hogy

Számomra váratlanul, de örömtelien sok időt töltünk el Valuska mellett Pflaumnéval, Tündével, a Posztókabátossal, sőt még legkedvesebb karakteremmel, a Főtiszttel is, akiből Erdős Attila imádnivaló pojácát faragott. Ennek eredménye azonban, hogy Eszter úr karaktere némileg háttérbe szorult és kibontatlan maradt, annak ellenére, hogy az ő és Valuska kapcsolata még az operában is központi jelentőségű.

Szabóki Tünde (Tünde) és Erdős Attila (Főtiszt) (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

KK: Érdekes, amit a hosszú mondatokról írsz, mert az egyetlen, amit a Valuskában legalábbis furcsának találtam, a narrátor szájába adott idézetek, rövid mondatok voltak. Persze lehet, hogy valamiféle (ön)irónia működik itt, amit még nem sikerült teljesen átlátnom. Az is előfordulhat, hogy épp az aktuális előadás miatt éreztem így, és a figurát, valamint Hagelmayert is megformáló Szalontay Tünde remek alakítása is közrejátszott. Kérdés persze, mennyire van egyáltalán szükség a narrátor azon funkciójára, hogy érthetőbbé tegye a cselekményt – bár van egy ismerősöm, aki se a regényt nem olvasta az opera megtekintése előtt, se Tarr Béla filmjét nem látta, ő eléggé kapkodta a fejét az előadás második felében, annyi minden történik.

A zene nyugtalanító hangulatát is kiemelted, nekem is feltűnő volt, Eötvös milyen mélyre komponálta az opera fontos zenei anyagait. A két legmeghatározóbb hangszer a basszusklarinét és a tuba, ezek valamiféle ellentétpárt jelenítenek meg, amelynek feltérképezése azonban további meghallgatást igényelne. Az egyes figurák, események is mind hozzájuk nagyon szorosan kapcsolódó zenei karaktert kaptak, gondoljunk csak a Tündét festő, már-már fülsértően magas motívumokra (az ő esetében a színpadi megjelenítést is briliánsnak tartottam, a giccses rózsaszín ruhákkal és Szabóki Tünde groteszkül karikírozó játékával – no meg persze nagyszerű énekével).

Ám ahogy Eszter úr háttérbe szoruló karakterét te is említetted, különös, hogy az operából a regénynek épp a zenei vonatkozásai hiányoznak. Bár Eötvösre kevéssé jellemző módon idézetszerűen elhangzanak a karakter által hallgatott zenék részletei, az egész gondolatmenet a hangolási különbségekről kimarad, és ezáltal a párhuzam Eszter úr és a Herceg között, abban az értelemben, hogy a fennálló világra mindketten olyasvalamiként tekintenek, ami menthetetlenül korrumpálódott. Lehet, hogy nem lehet zenével a zenéről beszélni?

Haja Zsolt Valuska szerepében (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

VB: Nem tudok másra gondolni, mint hogy Eötvöst elsősorban nem Eszter úr vagy a Herceg nihilizmusa foglalkoztatta, hiszen ahogy a címválasztás is jelzi, a fókuszban a Haja Zsolt által remekül megformált Valuska áll, a kozmikus magasságokba emelt szent bolond, aki a történet végére összeroppan, és végleg megnémul, miután szembesül az emberi kegyetlenséggel. Eötvös interpretációjában ez a legfőbb tragédia: hogy sikerül még ennek az angyali teremtménynek is levágni a szárnyait, és lerántani őt a földre, ahonnan már nem az univerzum tündöklő csodáit látja az égboltra nézve, csak végtelen sötétséget. Ezt a gondolatot nagyszerűen segíti egyébként Varga Bence rendezése is, méghozzá a történet egyik rejtett főszereplőjén, a kitömött bálnán keresztül, amit a cirkuszosok hoznak magukkal a városba. A hatalmas állatot – ellentétben például a Werckmeister harmóniákkal – a nézők nem láthatják, csak a történet végén, amikor a csőcselék már elpusztította azt. A párhuzam egyértelmű: az, ami mindenki számára egy üres, jelentés nélküli szimbólum – hiszen a nép valójában nem is a bálnára kíváncsi, hanem a Herceg útmutatására –, addig Valuska még egy kitömött állatban is a teremtés csodájára ismer rá.

Muszáj megemlítenem az előadás díszlettervezőjét, Devich Botondot is, akinek sikerült egyetlen látványos elemmel mintegy képileg is megjeleníteni a regény mottóját, amely így hangzik: Telik, de nem múlik. A történet elején ugyanis, amíg Pflaumné a röpke másfél órás késésben lévő „szörnyű vicinálisra” várakozik, a színpad tetejéről lógva egy hatalmas, analóg óra himbálózik, amelynek mutatói a folyamatos kilengéstől bár folyamatosan mozgásban vannak, körbe sohasem érnek. Apróság, mégis jól jelzi, milyen szellemes részletekkel erősítik fel az előadás atmoszféráját.

Horváth István (Direktor) (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

KK: Említsük még meg a további közreműködőket! Te magad is kiemelted a Posztókabátos alakját, én Cser Krisztiánt még sose láttam ilyen hátborzongatóan taszítónak. Ő, aki sokáig elsősorban a humánumot képviselő karakterek megformálásával tűnt ki, nagyon izgalmas színfoltját mutatta meg vokális és színészi kelléktárának. Miksch Adrienn is hasonlóképpen lépte át eddigi határait, miközben Pflaumnéja komikus is lett, a regényhez hasonlóan egyszersmind bevezette a közönséget az első jelenetben a mű mágikusan groteszk világába. Farkasréti Mária is ragyogóan formálta meg a Parasztasszonyt, ebben az előadásban talán az ő alakjában jelent meg legerősebben, amit mindig hangsúlyozol, mennyire szeretsz a régebbi Krasznahorkai-regényekben: milyen együttérzésre érdemes emberekként mutatja be ezeket a máskülönben kinevetnivalóan együgyű szereplőket. Tetszett Horváth István tehetetlen cirkuszigazgatója, a Herceg segédjeként pedig a pályakezdő Papp Balázs számomra már másodszorra bizonyította, hogy mindenképpen érdemes rá odafigyelni. De még sorolhatnám a további mellékszereplőket is, mindenki tudott valami újat, meglepőt mutatni.

Ebben névrokonod, Varga Bence rendező valóban óriási eredményeket ért el, és ne feledkezzünk meg az előadás zenei irányítójáról, Szennai Kálmán karmesterről sem. Pedig különösen nehéz feladat jutott neki, hiszen Eötvös Péter helyett kellett átvennie a produkció dirigálását, de hihetetlen alázattal és precizitással felelt meg a követelményeknek. Hatalmas bravó a Magyar Állami Operaház Zenekarának és Énekkarának is!

Jelenet a Valuskából. Elöl Miksch Adrienn (Pflaumné), Farkasréti Mária (Parasztasszony), Cser Krisztián (Posztókabátos) és Szalontay Tünde (Narrátor) (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

VB: Nem te voltál az egyetlen, Kata, aki kíváncsi volt, a műfajban teljesen járatlanként milyen élmény lesz rögtön egy kortárs operával próbálkozni. Sőt, akadt olyan is, aki egyenesen óva intett ettől. Utólag nem pontosan értem az aggályokat, számomra a Valuska egy roppant mód emlékezetes előadás volt, ahol a zene és a történet tökéletes egységet alkotott. Biztosan nagyon sokáig velem marad még. A legszebb dicséret, amit mondani tudok: számomra egyenértékű volt a regénnyel. Ha ilyen a kortárs opera, nincs mitől tartanunk.

KK: Az biztos, hogy Eötvös Péter különleges kincs, nemcsak a magyar, de a nemzetközi zenei életben is, hiszen olyan mélységgel tud átadni történeteket a zenéjén keresztül, ahogy kevesen. Gyönyörű és megható pillanat volt számomra, amikor a premiert követően a súlyos betegségből lábadozó szerző megjelent a közönség előtt – nem a színpadon, csak a zenekari árok mellett –, és az egész nézőtér és valamennyi előadó felállva ünnepelte. Nyilván nem állítom, hogy a Valuska lesz az az előadás, amit százezrek néznek majd meg, ugyanakkor mégis jó látni, hogy nemcsak a szakmabeli, de az érdeklődő nagyközönséghez is utat talált a mű. Reméljük, még sokszor láthatjuk-hallhatjuk!

Fejléckép: Jelenet a Valuskából. Elöl a narrátor (Szalontay Tünde), Eszter úr (Hábetler András) és Valuska (Haja Zsolt) (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)