Ha a modern rendezésekkel szemben esetenként joggal vetődik fel a panasz, hogy megölik a művekben rejlő életszerűséget, drámaiságot, éppoly helyénvaló észrevenni, hogy milyen gyakran süllyednek a hagyományos rendezések a közhelyes megszokások szintjére. Az Operaházban sikert arató Jules Massenet-mű is alighanem hasonlóképp járna, ha nem bűvölné el a hallgatót a valóban impozáns színpadkép és a kiváló énekesi gárda, nem is beszélve a dirigens Michel Plassonról.

A47A8577 resize (Fotó/Forrás: Nagy Attila)

Szikora János rendezésére lehetne a „kevesebb néha több” elvének megvalósításaként tekinteni, hiszen minimális invencióval, de biztonsággal vezeti végig a goethei történetet, és csak annyit bíz a képzeletre és a képiségre, amennyit szükséges: az invenció helyett a látvány nyomán feltörő sóhajokra alapoz. És meg kell adni, Horesnyi Balázs díszlete egyszerűségében is méltatást érdemel, Kovács Yvette Alida jelmezei pedig úri bájt kölcsönöznek a produkciónak. Werther festőművész, a díszlet az ő alkotásaiból áll, de bármilyen kecsegtető is lenne a drámai tér ilyesforma megjelenését az ő világaként vagy perspektívájaként azonosítani, a sejtés nem nyer megerősítést a későbbiek folyamán.

A47A8534 resize (Fotó/Forrás: Nagy Attila)

Massenet műve megmarad annak, aminek talán egykor szánták: a művész és a polgár figuráinak romantikus szembeállításának a magasztos szerelem piedesztálján. Szikora nem bonyolít, és ez akár szimpatikus is lehetne, ha az opera hagyományos feldolgozása elegánsabban és ötletekben gazdagabban kerülne színre. Ezzel szemben a színészi játék gyakran alulmarad a nagystílűség koncepciójában, és az úriasnak szánt mozzanatokból alkalmatlan ügyetlenkedések lesznek. A negyedik felvonás szerelmi halálával pedig végképp súlytalanná erőtlenedik a történet, s válik a romantikus regényirodalom, egyszersmind az operai végletek paródiájává. A vicc úgy tartja, operában senki nem lel örök nyugalomra meg anélkül, hogy ne énekelne előbb negyed órát, és Werther valóban alig akar meghalni. Egy lázálmos jászolkép ráadásul arra ösztökéli, hogy végigsétálja a színpadot, majd félúton összeesve kellő műviséggel mintegy tizenöt métert guruljon vissza, fenntartva utolsó perceinek aktivitását egészen addig, míg a hosszúra nyúló jelenet joggal nem sarkallja alig leplezett kacagásra a közönség egyes tagjait.

A47A8295 resize (Fotó/Forrás: Nagy Attila)

De ezért a legkevésbé sem okolható a címszereplő, Arturo Chacón-Cruz, aki már megjelenésében is kiváló az álmodozó, introvertált Werther szerepére. A mexikói tenor hangja meglehetősen könnyű ugyan, de végig nagy érzelmi töltettel rendelkezett, még ha némi a sztártenori allűrrel a slágerszámokra spórolta is meg teljesítménye legjavát. Az O Nature, pleine de grâce és a harmadik felvonás Osszián-áriája (Pourquoi me réveiller?) méltán aratott sikert, az utóbbi különösen őszinte tapsot kapott. Szintúgy kiváló volt szerepében Schöck Atala, kinek mezzo hangja lehetővé tette, hogy a mélyebb tartományokban is átütő és természetes maradjon, ezáltal könnyedebbé téve Charlotte karakterét. De, ahogy az a Levéláriából kiderült, nem maradt adósunk a drámai pillanatokban sem, s minden bizonnyal nagyobb tetszésnyilvánítást érdemelt volna.

A47A8417 resize (Fotó/Forrás: Nagy Attila)

Celeng Mária Sophie szerepében kislányos bájt sugárzott, miközben kiváló profizmussal énekelt, színészi játékában pedig alighanem a legtöbbet adta a produkcióhoz. A második felvonás Du gai soleil, plein de flamme kezdetű áriáját megkapó könnyedséggel énekelte, később remek partnere volt Schöck Atalának. A polgári értékek abszolút birtokosaként állt elénk Albert (Haja Zsolt), aki iránt ezúttal kisebb rokonszenvvel viseltethettünk. Alakja ugyanis kevéssé volt kidolgozott (elég, ha arra gondolunk, hogy Werther vallomását a második felvonásban például az alázatos közlegény szálfatartásával hallgatta végig), éneke azonban emelte az előadás fényét. Le Bailli szerepében Busa Tamást, Schmidt és Johann szerepében Szerekován Jánost és Egri Sándort hallottuk, mindannyian kaliberüknek megfelelő feladatot láttak el sikeresen.

A47A8249 resize (Fotó/Forrás: Nagy Attila)

Nem lehet panaszunk a gyermekkarra sem, bár a negyedik felvonásban a hangosítás helyett az oldalerkély birtokba vétele kétségkívül elegánsabb megoldás lett volna (vezetőjük Gupcsó Gyöngyvér). Ezúttal a nagyszerű Michel Plasson dirigálta az Operaház zenekarát, nem is akárhogy. A műfaj szerelmesei ugyanis tudhatják, milyen, ha a zenekari árokban a szimfonikus koncertek igényességével zajlik az operapartitúra mélyreható újrafelfedezése.