Sosem tudtam megmagyarázni, de gyerekkorom óta vonzódtam a viharokhoz. Miközben a barátaim elmenekültek a villámok, a hatalmas szél és a zuhogó jégeső elől, addig én kimentem a viharzóna közepébe, és kíváncsian vártam a fejleményeket. Aztán később fényképezőgéppel tettem ugyanezt. Pedig nem veszélytelen a dolog. Vannak őrült kollégák, akik simán besétálnak kamerájukkal az amerikai tornádók szupercellájába, és előfordul, hogy sose jönnek ki onnan. A sztorinak amúgy megvannak az irodalmi és filmes vetületei, hogy ne kelljen nagyon messzire mennem, Dorothy-t egy forgószél repíti Óz birodalmába. Egyébként az lehet a dolog kulcsa, hogy én

Most, hogy a klímakrízis miatt minden hamarabb kezdődik, a viharos idők is már májusban megérkeztek Európába, és mindenki készüljön fel a felhőszakadások okozta városi villámárvizek, az erdei sárlavinák és a tajtékzó tavak időszakára! Minden nyáron belefulladnak emberek a Balatonba, és ezen esetek jelentős része megelőzhető lenne, ha a turisták ismernék és komolyan vennék a tó jelzéseit.

Gyerekkorom óta nagy Balaton rajongó vagyok, és tapasztalataim szerint a tragédiák mindig azért következnek be, mert az emberek csak akkor kezdenek el menekülni, amikor már nem nagyon van hova.

Volt köztük bajba jutott szörfös, úszni nem tudó német turista, sőt egyszer egy vízirendőr is, akinek behalt a motorcsónakja a tó közepén, és vitorlással vontattam ki a fonyódi kikötőbe.

Sajnos nem mindig végződött happy enddel a sztori. A nyolcvanas években egy brit szörfös azzal dicsekedett, hogy ő már megjárta a világ legnagyobb hullámait a leghíresebb szörfparadicsomokban, és hát, Ausztráliához vagy Hawaiihoz képest a Balaton nevetségesen egyszerű terep, ahol ő sosem tudna bajba kerülni. Mikor aztán két nap múlva a közeli strandon kihúzták a hulláját, egy rendőr elmagyarázta, hogy a hirtelen feltámadó déli széllökés akkora erővel érkezett, hogy szerencsétlen flótás egyensúlyát vesztve elvágódott a szörfdeszkán, és nyakát szegve azonnal szörnyethalt. Sok hasonló tragédia történt később is, amiktől persze egyre jobban megedződtem, és

A balatoni viharokat ugyanis kétségkívül komolyan kell venni, de félni nem szabad tőlük, bepánikolni meg pláne nem. Ez vezet a rossz döntésekhez.

Egyetlen esetet tudok felidézni, amikor nem vettem komolyan a tó jelzéseit, és életem során ekkor egyszer megtapasztaltam, milyen a halálfélelem. A táj vizuálban pont olyan volt, mint ezen a képen, amit ugyan nem akkor csináltam, de a minap véletlenül rábukkantam és felidézte bennem annak a borzalmas szeptemberi napnak azt a rettenetes délutánját.

Morpho: Közelgő vihar a Balatonon, 2012 július (Fotó/Forrás: Morpho)

Eredetileg horgászni indultam, és nagyjából másfél kilométerre a parttól horgonyoztam le. Ha valaki véletlenül nem mozog otthonosan a halfogás magyar tengerén, jó, ha tudja, hogy a halak táplálkozása és a vihar előtti légnyomási viszonyok között komoly összefüggés van. A nagy viharok előtt jelentősen megugrik a halak étvágya, ami értelemszerűen erőteljes hatással van a fogási eredményekre.

A kapások megugró száma és a táj lenyűgöző látványa teljesen kikapcsolta bennem a veszélyérzetet jelző riasztórendszert, és csak akkor vettem észre, hogy nagy gáz van, amikor egy hatalmas villám csapott be tőlem alig száz méterre a tó felszínébe. A hőleadás akkora volt, hogy a víz egy pillanatra felforrt a csónak mellett. Na, itt elvágtam a horgonyköteleket és őrült tempóval evezni kezdtem az addigra már hatalmas hullámokat hányó vízen a part felé.

Evezés közben a csónak körül sorban csapkodtak a vízbe a villámok, volt, hogy egyszerre három is. A fülemen kicsöpögött az adrenalin, miközben próbáltam a ladikot szélirányban tartani, hogy ne essek bele a vízbe. Teljes bizonyossággal meg voltam győződve róla, hogy nem jutok ki a partra, mert esélyem sincs ezt a helyzetet túlélni, és megtapasztaltam azt is, hogy az életösztön milyen erőssé tud tenni valakit, ha igazán nagy bajba kerül.

A vicces az volt, hogy mire nagy nehezen kiértem a partra, el is állt a vihar, a villámok eltűntek, és a szél is alábbhagyott. A sztorit aztán a parton fekve fejeztem be egy üveg pálinka társaságában. Akkortájt kezdtem el fényképezni a viharokat, és akkor tanultam meg igazán, hogy sokkal hasznosabb figyelni a tó jelzéseit, mint átélni a halálfélelmet, bár ha jobban belegondolok, ez a tapasztalat azért sokat segített a későbbi években túlélni és átvészelni elég sok mindent.

Fejléckép: Közelgő vihar a Balatonon, 2012 július – részlet (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)